Tegnap hallottam egy riportot a rádióban, amelyben néhány magasan jegyzett magyar író azt taglalta, milyen mostanság magyar írónak lenni Magyarországon, annak tükrében, hogy a magyar irodalom lassan már fölkerül a veszélyeztetett fajok listájára. Rögtön az elején kiderült, hogy a magyar írók életminősége már most is gyalázatos, ha pedig a koppenhágai klímacsúcs után marad még olyan fogalmi kategória, hogy jövő, akkor szegény firkászaink a grönlandi jégmezőkkel azonos sorsnak néznek elébe.
A kérdés nem egészen így lett feltéve, a reájuk adott válaszokról nem is beszélve, de a lényegen ez a csekélység semmit nem változtat. A magyar írószakma jeles képviselői valahol ennek a kicsavart gondolatmenetnek a sodorvonalán adták elő magukat, azon sajnálkozva, hogy vannak írók, akik hanyagul odavetik magukat a politikának, és ott nyalnak, meg kiszolgálnak, ahol érik. Ez a törekvés a tényleges szépirodalom művelőiben egyszerre gerjeszt szánalmat és derültséget, mert ők tudják, hogy az igazi irodalom az esztétika világán kívül csak annyira virulens, amennyire egy döglött medúza a tengerparton, következésképpen minden, ami ezen a körön kívül van, és irodalomnak meri nevezni magát az meredeken és nagy ívben le van fertőtlenítve.
Megint muszáj kijelentenem: ez nem pontosan így jött ki a riportból, de az elhangzottak esszenciális lényege valahol ez volt, mármint, hogy magára valamit is adó magyar író nem politizál, mert ha igen, akkor az eredmény az lesz, ami manapság hazánk irodalmát áthatja. Emiatt a fals írói elképzelések miatt van az, hogy Magyarországon kétféle irodalom létezik, az ilyenek, meg az olyanok irodalma, mintegy megmagyarázva ezt az egészet, vagyishogy az irodalmi életünk krónikus és mélyreható válságát, ami nem baj, de legalább tragédia.
Ebben a nem egészen így hangzó beszélgetésben sajnos kimondatlanul maradt egy nagyon fontos tézis, nevezetesen az, hogy a jelenkori magyar irodalom lényege az elkurvulás. Irodalmi szempontból teljesen mindegy, hogy egy jelenkori magyar író, az aktuálpolitikának, vagy a szűztiszta esztétizálásnak kurvul el, ha ezt nem teszi meg, nagyon magányosnak és számkivetettnek érzi magát, és ez már csak egy aprócska lépés az alkotói válsággal kísért totális depressziótól. Szerencsére az elkurvulásra számos lehetőség adódik, például valamelyik divatos irányzatra is rá lehet tapadni, nem beszélve azokról a sztereotípiákról, amelyeket gyér érdeklődést támasztó műveinkkel emelünk magunk köré. Ha mindehhez hozzávesszük azt, hogy az írók féltékenyek és irigyek egymás sikerére, akkor szemernyi kételyünk sem lehet afelől, hogy az elkurvulás a hovatartozás kérdésében is hasznos kapaszkodót adhat, és ez azért lényeges, mert az a magyar író, aki nem tartozik sem az ilyenek, sem az olyanok táborába, akkor sem létezik, ha sorozatban gyártja a remekműveket.
Mindezt csak azért mondtam el, hogy az elhivatott, politizáló irodalmat megvédhessem az ilyen habkönnyednek látszó, de valójában tudatosan ízlésformáló nyilatkozatoktól. Ha például elővesszük Szolzsenyicin egész munkásságát és egy erre rendszeresített centrifugával kicsapjuk belőle mindazt, ami politikailag detektálható, minden olyasmit eltávolítunk belőle, ami izgalmas és érdekes. De ez a tézis nemcsak Szolzsenyicin műveire vonatkozik, hanem minden olyan irodalomra, ami az élet sűrítménye, mert az ilyen akkor is az emberek közötti viszonyokról beszél, ha egy élettelen homoksivatag bemutatását tűzte ki célul maga elé. Ha tehát valóban kétféle mai magyar irodalom létezne, akkor lennie kéne benne egy olyan vonulatnak, amely bővelkedik elhivatott és elkötelezett, ugyanakkor elgondolkodtatóan figyelmeztető művekben. Van ilyen?
