Nálunk, Bácskában olyan laza a talaj, hogy ha a víz nem tud róla elfolyni, hanem megszorul valamilyen zugban, rögtön behatol a termőréteg alá és akkora vermeket tágít, hogy egy parasztszekér lovastól, lópokrócostól elférne benne. A mi utcánkban a víz megszorulását az a tény váltotta ki, hogy a hatvanas évek vége felé, a hirtelen támadt jugoszláv jólétben mindenkinek eszébe jutott, hogy átalakítja a házát, ami még nem lett volna baj, de a földhulladékot a népség az utcán terítette szét. A kocsiút ennek következtében föltöltődőtt, sőt föl is púposodott, az esővíz pedig lefolyt róla a falak tövébe. Fogalmam sincs, miért éppen a mi házunk előtt keletkezett egy verem, de a vége az lett, hogy le kellett bontanunk az egész tűzfalat, és az alapot újra elkészítve megint fölrakni. Ekkor támadt az ötletem, hogy tegyünk a téglák közé egy időkapszulát.

 

Mi nem fontos kordokumentumokat helyeztünk el valamilyen szelencébe, hanem egy üveg gondosan lezárt pálinkát, és egy papírlapot, amelyen az elhelyezés dátuma áll, kézírásos betűkkel. A külső borítást egy nejlonzacskó helyettesítette, ami nem egy életbiztosítás az üveg épségére nézve, de reménykedtünk, hogy azok a kőművesek, akik sok száz év múlva megtalálják ezt a leletet, nem fogják összetörni.

 

A nyolcvanas évek második felében, szinte a polgárháború kitörésének előestéjén aztán kiderült, hogy a kósza bácskai vizeket nem lehet ilyen egyszerűen lerázni. Az alig tíz éves tűzfal újból megrepedt, és lassan, ám megállíthatatlanul dőlni kezdett kifelé. Apám minden este új Magyar Szó csíkokat ragasztott a repedésekre, amelyek reggelre általában eltépődtek. Tetézte a bajt, hogy ekkor már nyoma se volt a jugoszláv aranykornak. Szélsebesen vágtatott az infláció, apám nyugdíja pedig – csakúgy, mint az én szövetkezetes fizetésem – rohamosan zsugorodott.

 

Mégis cselekedni kellett: összetrombitáltuk a rokonságot és egy rapid munkaakció keretében lebontottuk az egész utcai falat, aztán még mélyebbre hatolva újraraktuk az alapot, és a kibontott téglákat használva ismét ráfalaztunk. Mivel pontosan tudtuk, hová tettük az időkapszulát, az üvegnek sem lett semmi baja, sőt, a több mint tízéves szilvapálinka mindenkinek nagyon jólesett. A szorult gazdasági helyzet miatt az időkapszulába ekkor már csak a munkálatok dátumát tartalmazó cetli került vissza, az is úgy, hogy a régin filccel lehúztuk az időpontot és föléírtuk az aktuálisat. Valami ismeretlen okból a tégla sem lett elég, így a padlás már csak deszkával lett lezárva, de ennek apám még örült is, mert úgy vélte, ha az a fránya verem újrakeletkezik, nem lesz fölötte akkora súly, ami behorpaszthatná.

 

Mint annyi másban, ebben is tévedett. Az ezredfordulón a fal immár harmadszor is megindult az utca felé, de apám ekkor már nem szövögethetett terveket a felújításra, mert két évvel korábban kiköltözött a moravicai temetőbe. Anyám eladta azt az egy hold földet, amit még az apjától örökölt, és immár profi kőművesmesterrel, vasbeton alapra építtette újjá az utcafrontot. Ezeknél a munkálatoknál már nem lehettem jelen, mert ügyes-bajos dolgaim egy azóta megszűnt budapesti újsághoz kötöttek, így azt sem tudom, előkerült-e az a bizonyos időkapszula, és ami legalább ennyire fontos: visszakerült-e a harmadik dátummal kiigazítva a régi helyére. Ha nem, márpedig ennek elég nagy az esélye, akkor vegyük úgy, hogy ez az írás tölti be ezt a szerepet. Csak nem tudom, pálinkát hogyan mellékeljek hozzá.