Képzeljük el azt a helyzetet, amikor egy tizenkilenc éves, jóravaló egyetemista fiú reggel fölkel, és az ilyenkor szokásos tevékenységek elvégzése után bemegy a campusra, ahol agyonlövik. Már az is iszonyatos lenne, ha elgázolná a villamos, vagy ha ráesne a fejére egy tégla, de az, hogy lelövik, véleményem szerint minden borzalmat fölülmúl. A villamos alá egy rossz mozdulat következtében is alá lehet esni, és a magyar bérházállomány fizikai állapotát látva az sem csoda, ha lemállik róluk ez meg az. De amikor az egyetemi órán kap golyót valaki, az már a világ vége.
Könnyű erre azt mondani, hogy a demokráciában sajnos előfordul az ilyesmi, vegyük elő példának az USÁ-t, mert ott szinte heti rendszerességgel van ilyen balhé, nem csoda, hogy ez divat hozzánk is begyűrűzött. Most mindenki nagyon bölcs és nagyon tudja, mit kellene tenni az elkövetővel, meg a fegyvertartási előírásokkal, a tanintézetek őrzéséről nem is beszélve, a híradások pedig tele vannak közhelyes megállapításokkal.
Alig hiszem, hogy valaki ki merné jelenteni azt a nyilvánvaló igazságot, hogy a 23 éves gyógyszerészhallgató, aki halomra lőtte a csoporttársait, nem annyira bűnelkövető, mint amennyire áldozat. Félreértés ne essék, nem valamiféle bonyolult, raszkolnyikovi párhuzamkeresés után jutottam erre a megállapításra, és nem is a keresztényi megbocsátás mondatja ezt velem. Ez a figura azért áldozat, mert nem volt képes ellenállni annak a hihetetlenül erős pszichikai hatásnak, ami a tévéből meg a filmekből pillanatnyi szünet nélkül zúdul a nagyérdeműre. Nincs olyan este, amikor a ma már elérhető több száz csatornának legalább a fele ne adna valamilyen receptet a gyilkolásra. Tegnap is, amikor alig néhány órával a pécsi eset után, nyilvánvalóan lazítási szándékkal lerogytam a tévé elé, a rendelkezésemre álló csatornamennyiség között csak egyet találtam, amelyen nyoma sem látszott az erőszaknak.
A manapság sok nyomást megélt m1-en Kemény István költő beszélt az irodalomról. Keményt személyesen ismerem, és ez a mostani eszmefuttatása sem tért el nagyban az élő beszédben alkalmazott technikájától: lassan, ráérősen szövögette a mondatait, ami egy jó, pörgős, bosszankodós nap után kifejezetten idegesítő tud lenni. Rögtön el is kapcsoltam onnét, és tettem egy laza kört a távirányítóval, de aztán, mint a saját farkába harapó kutya, csak visszatértem ugyanide, mert kiderült, hogy a többi helyen csupa agyonkoptatott klisékből összetákolt sorozatot adnak.
Ha nincs Kemény István zsolozsmázva előadott monológja az irodalomról, és ha nekem is van egy kilencmilliméteres Parabellumom, a tévéadás inspiratív erejétől megittasulva azonnal betárazom, és vitustáncot járva elindulok vele az éjszakába gyilkolászni. Ez a kényszer mondatja ki velem még egyszer azt is, hogy a pécsi lövöldöző nem elkövető, hanem áldozat, és az a csoda, hogy nem szaladgálnak százával a hozzá hasonlóak, bár a tévéből jövő ihlet fokozódásával ez előbb vagy utóbb, de egészen biztosan be fog következni.
Szerintem egyetlen megoldás van erre az egészre: törvényileg meg kéne engedni az ámokfutást az embereknek. Mindenki ott tömeggyilkolhat, ahol, és ahogyan a kedve diktálja, az egyedüli feltétel az, hogy ezt megelőzően köteles egy kilencmilliméteres Parabellumból golyót röpíteni a saját fejébe. Miután ezt megtette, szabad a pálya, de addig szó sem lehet róla. Ha pedig fölcseréli a sorendet, és előbb kezd gyilkolászni, mint ahogy saját magát fejbe lőtte, elfogása és elítélése után nyilvánosan karóba lesz húzva a budapesti Vérmezőn. Akár áldozat volt, akár nem.
www.regenytar.hu