Ma reggel valaki azt mondta a tévében, hogy a foci egyfajta kultúra, és mint ilyen, híven tükrözi egy adott társadalom tartását és önbecsülését. Azt már én gondoltam ehhez hozzá, hogy azok az országok, ahol momentán jó a foci, nemcsak büszkék, hanem optimisták is, mert a jó foci olyan a társadalomnak, mint a biopatából főzött enyv a kimozdult asztallábnak: megköt és összetart minden izgő-mozgó fadarabkát.
Ezzel a humánus érzéssel mentem ki a friss hideggel betakart utcára, és rögtön belebotlottam egy a Richter-skála szerinti közepes okádéktócsába, mely a járda mértani közepén virított. A Külügyminisztériumba, a Munkaügyi Bíróságra, esetleg a kanadai nagykövetségre igyekvő, jól öltözött hivatalnokok diszkrét sasszézással tértek ki a képződmény hatósugarából, de senki nem szentségelt, mert az ilyesmi mifelénk, jó Budában egyáltalán nem ritka jelenség.Még mindig a tévében látott beszélgetés hatása alatt az jutott eszembe, hogy nemcsak a foci helyzete és állapota adja vissza egy adott ország kulturális tükörképét, hanem az is, hogy az illető ország honpolgárai hol és hogyan okádnak. Induljunk ki abból, hogy okádani necesse est, bár a magyar alkotmány egyelőre még nem tartalmazza ezt az alapvető emberi jogot, ami nagy kár. Emiatt van, hogy polgártársaink spontánul és rapszodikusan okádnak, mintegy magukban hordozván az évezredes pusztai hagyományok genetikáját. Nem kifejezetten a gyomorrontásból eredő hányásra gondolok, hanem arra, ami a túlzott alkoholfogyasztás egyenes ágú következménye, mert az esetek 99,9 százalékában emiatt kerül sor az utcán sugárhányásra.
Tizennyolc éve élek Budapesten, és bátran mondhatom, nem múlik el hét anélkül, hogy ne látnék az utcán legalább egy, de inkább kettő vagy több frissiben keletkezett hányástócsát. Számomra mindez azt bizonyítja, hogy végső ideje lenne már rendet tenni ebben a kérdésben, mert ez szinte már anarchia, ami ugyebár veszélyes társadalmi jelenség. Egész egyszerűen arról van szó, hogy jönnie kéne valakinek, aki a tévében – mert annak van a legnagyobb társadalmi hatása – egy főműsoridőben sugárzott egészségügyi felvilágosító program keretében megtanítaná végre honfitársainkat a világszínvonalú okádás műhelytitkaira. Egy gyorstalpaló kurzust sem tartok lehetetlennek ebben a témában, aminek utána a hallgató mágneses csíkkal ellátott bizonyítványt is kapna, hogy a kocsmákban és a talponállókban igazolhassa: magas színvonalúan ért ahhoz, hol, mikor és hová terítse szét azt a bizonyos matériát.
Mindaddig, amíg valamelyik vezető politikusunknak eszébe nem jut, ezt a témát elorozva merészen kijelentem, hogy megfelelő okádáspolitika nélkül ez az ország inkább a despotista viszonyairól ismert kelethez, mintsem a polgári demokráciáról elhíresült nyugathoz fog csatlakozni. Mivel az idősebb generációval már úgysem lehet mit kezdeni, talán az utánpótlás-neveléssel kéne próbálkozni, jól jönne például egy akadémia, ahol legtehetségesebbjeink neves külföldi szakemberek segítségével és iránymutatásával csiszolhatnák tudásukat. De az igazán üdvös az lenne, ha kijelölnénk egy napot, és kineveznénk az Utcára Okádás Nagy Nemzetközi Manifesztumának, hogy egy igazi, lampionos, kínai sárkányos és sramlizenés fiesta keretén belül egy teljes napig mindenki ott és oda okádhasson, ahová az úri kedve tartja. Ettől már csak egy apró lépés a most még hipotetikus, de valljuk be, óriási lehetőséggel kecsegtető okádásturizmus, amiben Budapest utcáit látva már most is eléggé ígéretesek vagyunk.
