A kávézacc szlogenje

Az itt olvasható írásokat kávé mellé, gondolatébresztőnek szántam. Egyaránt alkalmasak lehetnek pár perces munkahelyi lazításra, stikában végzett iskolai netezésre vagy mackónadrágos, papucsos otthoni kikapcsolódásra. Mindezt szem előtt tartva igyekeztem olyan témákat találni, amelyek megfelelnek a kávéivás különlegesen elmélyült hangulatának, ezért csak azt írtam le, ami eszembe jutott.

Naptár

július 2025
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31

Friss topikok

  • Quirke Swes: Ui.: valószínű ha én írnék ilyen dolgokat, amiket a megoldókulcs felsorakoztat tanár úr egy szép h... (2013.03.05. 07:17) Éretlenségi tétel
  • Intizar: Nem sikerült megtalálnom sem a német sem a nemzetközi sajtóban annak nyomát, hogy Müller "nyilváno... (2012.11.25. 23:34) Herta Müller megmutatja
  • mistér: Kár érte, hogy a wc zárva van. (2011.10.16. 20:10) Avé Cézár Vavan
  • IGe: A Szórakoztató Valláskritika oldalon megosztottuk www.facebook.com/szorakoztato.vallaskritika (2011.10.04. 19:30) Képszámlálás
  • dezintegra: Ez mekkora volt :) Egyik legjobb, amit itt olvastam. (2011.07.19. 22:05) A férfiak látása

Majoros Sándor jegyzetei

2009.12.17. 11:45 Regénytár

26000 tonna

Őszintén szólva a sírás kerülget. Nem elég, hogy különféle okok miatt a megsemmisülés szélére sodródott a világ, most még az is kiderült, hogy a kibányászható arany mennyisége már csak tíz évre elegendő, egészen pontosan alig 26000 tonnát lehet még kitermelni. Szerintem ez szinte semmi. A jelenlegi népességi mutatók mellett kevesebb, mint négy gramm jut belőle egy főre, ami azt jelenti, hogy páronként a házasságkötéshez szükséges két karikagyűrűt sem adja ki. Ez a tény pszichológiailag tovább rombolja majd az amúgy is labilis házasulandó kedvet, ugyanakkor az egekig szítja föl az arannyal kapcsolatos bűnözést.

Megoldást csak az jelenthet, ha a világ kormányai az ENSZ égisze alatt átfogó műarany csinálás programot hirdetnek, és rehabilitálják a méltatlanul félretolt alkimistákat. De arany nélkül akkor is nehéz, ha nincs bennünk semennyi házasulási szándék, mert ez a legjobb elektromos vezető, és nem is korrodálódik. A nagyon precíz elektromos berendezések csatlakozási pontjait tehát arannyal kell bevonni. Nemrég láttam egy mókás fotót, amelyen köpcös pasasok virítottak akkora aranykeresztekkel, hogy a gigájuktól leértek egészen a pöcsükig. Tíz év múlva ennek a divatnak is vége lesz. Azt sem tartom kizártnak, hogy törvényileg be fogják majd tiltani az aranyból készült magánékszerek viselését, vagy sárgára festett alumíniumot irányoznak elő helyettük.
 
A legnagyobb baj mégis az, hogy arany nélkül kulturális válságba fog sodródni az emberiség, hiszen az arany a hétköznapjaink egyik legmisztikusabb megnyilvánulása. Nincs olyan művészet, amelyben ne lenne jelen hangsúlyosan és kitörölhetetlenül, és már az emlegetése is erőteljes képzettársításra ad okot, hogy mást ne mondjak, én magam is írtam olyan novellát, amelyben az arany, mint rejtélynövelő tényező megjelent. Ha az irodalomból hirtelenül kivonódna minden, ami az aranyhoz köthető, hevenyészett számításaim szerint a globális írásművészet úgy ötven-hatvan százalékkal lenne érdektelenebb, mint manapság. Az arany ugyanis kigyomlálhatatlan része a történelmünknek, a hiedelmeinknek és a tudományos előrehaladásunknak. És most kiderült, hogy már csak 26000 tonna van elrejtve belőle.
 
Tetézi az ügy súlyosságát, hogy az arany kozmikus körülmények között is borzasztóan ritkán jön létre. Ha jól emlékszem, két neutroncsillag találkozása kell hozzá, és az, hogy ezek az égitestek elég közel kerülve egymáshoz szívni kezdjék egymás anyagát. Ebben az őrjítő hőfokban végbemenő gravitációs lüktetésben alakul ki az arany atomszerkezete, de mivel ezt az egészet egy tudományos-ismeretterjesztő csatornán eléggé foghegyről láttam, ne vegye senki se készpénznek. Arra viszont, ha kell, meg is esküszöm, hogy az arany a világmindenségben is kuriózumnak számít, és kész csoda, hogy a Föld bolygóra ennyi jutott belőle, amennyi megvan. Bánjunk vele csínján, ahogy csak lehet.
 

 

www.regenytar.hu

4 komment

2009.12.15. 11:36 Regénytár

Nyakig reklámokban

A reklámoknak cudarul nehéz ellenállni, és ez ilyenkor, télen domborodik ki a leginkább. Ebben a periódusban az is hirdet, akinek évközben eszébe se jutna, a postaládákból szinte kibuggyan a sok haszontalan szórólap újság, a tévé meg szinte tobzódik a dühítően álságos spotoktól. A kőbalta idejében talán még működött ez a stratégia, de ma már bárki leleplezheti a hirdetések mögül kikukucskáló hamisságot. Nem nagyon kell mást tennie, mint jó alaposan körülnézni a netes fórumokon, merthogy a mozdonykerék pumpától az esernyő magon át egészen a reszelőzsírig mindennek van saját véleménytára.  Modern fölfogású ember ma már fogpiszkálót se vesz anélkül, hogy előzőleg ne tájékozódott volna az erre szakosodott fórumokon. De a hirdetési biznisz erről mintha nem akarna tudomást szerezni: még mindig irdatlan pénzeket öl bele olyan animációkba, amelyek azon kívül, hogy fárasztják a szemet, nem jók szinte semmire.

Emiatt van az, hogy a tévétársaságok egyre többet és egyre nyíltabban keseregnek azon, hogy a filmek közé benyomott reklámok idejére a népek elkapcsolnak, vagy fölkelnek és kimennek matatni a hűtőszekrényben.  Mi tagadás, én ugyanezt cselekszem, sőt, büszkén mondhatom: a távirányítóval szinte már virtuóz vagyok, olyannyira, hogy időtlen idők óta nem láttam egy fia reklámot sem. Abban a pillanatban, amikor elszakad a film, és a hangerő irtózatosan fölerősödik – ezt az ocsmány trükköt alkalmazzák a tévétársaságok: a reklámok idejére durván, embertelenül és alkotmányellenesen megnövelik a hangerőt –, reflexből rápöttyentek valamelyik tetszés szerinti gombra, és elkalandozok máshová. Nem egyszer az is előfordul, hogy aztán ottfeledkezem ezen a másik csatornán, lesajnálva a reklámblokk miatt csak félig megnézett filmet, ami azért nem nagy baj, mert a tévében majdnem mindig reprízek mennek, vagy a reprízek reprízei, úgyhogy csak az idióták tesznek úgy, mintha nem látták volna az éppen adott, és reklámokkal meg ajánlókkal az eredeti négyszeresére dúsított mozit. Merem állítani, hogy ebben az agyoncivilizált világban, amikor már a vécé lehúzóját is hálózati adapter működteti, az ember legjobb barátja nem a pszichológusa, hanem a távirányítója. Neki köszönhetően kíméli meg magát havi sok száz perc bosszúságtól – ekkora feszültségoldásra a barátok sem képesek –, és nem mellékesen abban a boldogító tudatban is ringathatja magát, hogy egy pirinyót sikerült kibabrálnia a kereskedelmi televíziózással.
 
Tisztában vagyok vele, hogy ez ugyanaz a hamis érzés, ami az öntelt választópolgárt is áthatja, amikor elhiszi, hogy ő is tehet valamit az ország érdekében, de ha sokan leszünk, és megtanulunk mesterlövész szinten bánni a távirányítóval, akkor ez a dölyfös reklámbagázs vagy elhúz végre a francba, vagy megtanulja a tőle alapjában idegen őszinteséget, és azt fogja mondani, amire kíváncsiak vagyunk.
 
Csak a fal mellett osonva jegyzem meg, hogy a múltkor a közszolgálati csatornákon vadásztam valami filmet, mert ott köztudottan egyben leadják az egészet, de majd megvesztem kínomban, mert végig figyelni kellett, nem volt se lazítás, se sör-, se vécészünet. A végén itt is nyomkodni kezdtem a távirányító gombjait, és elkalandoztam máshová.  

 

www.regenytar.hu

2 komment

2009.12.08. 11:22 Regénytár

Klímáról csak szépet és jót

Ha száz év múlva lesz még ember a Földön, és arra is marad ereje, hogy számot vezessen a történelméről, talán úgy emlékezik majd erre a mostani klímakonferenciára, hogy ez volt a pusztulás megakadályozására tett utolsó, eredménytelen kísérlet. Mert ne legyen senkinek se kétsége afelől, hogy a Koppenhágában zajló klímatanácskozás után semmi lényeges nem fog megváltozni. Ugyanúgy pocsékoljuk majd az energiát, ahogy eddig, és ugyanúgy mászkálunk majd a világban értelmes célok nélkül, ahogy eddig. Javarészt olyan ez a helyzet, mint amikor az egymást kölcsönösen fenyegető nagyhatalmak megnemtámadási szerződéssel garantálják a békét.

Ha már megnemtámadási szerződést kell kötni, akkor régen rossz, ha klímakonferenciát kell tartani, akkor ugyancsak régen rossz. Kivéve, ha a következő megállapodás születik:

1. Azonnali hatállyal betiltunk minden magáncélú személygépkocsi forgalmat. Aki furikázni akar, menjen vonattal, lóvontatású delizsánsszal, kerékpárral vagy gyalog. Ha nincs semmilyen gépjárműforgalom, egy kb. kétmilliós városban – mint amilyen Budapest – kerékpárral egy órán belül bármilyen úti cél elérhető.

2. Azonnali hatállyal betiltunk minden légi forgalmat, kivéve a Montgolfier testvérek által kifejlesztett hőlégballont, a szabad siklású ernyőt, illetve a szilárd vázas, de ugyancsak szabad siklású sárkányrepülőt. A légi közlekedés egyébként is teljesen fölösleges, mert elveszi az utazástól azt, ami a lényege, nevezetesen a táj megismerésének lehetőségét, nem beszélve arról, hogy az ide-oda röpködő emberből még a távolsággal szemben érzett alázat is kiveszik.
 
3. Azonnali hatállyal bevezetjük, hogy egy magánszemély napi villamos energia fogyasztása nem lehet több egy darab 100 W-os égő fogyasztásánál. Lehet, hogy ez iszonyatosan kevésnek tűnik, de nem az. A mai öregek között még vannak olyanok, akik áramszünetek idején gyertyafény mellett próbáltak olvasgatni, és ment nekik. Száz Watt ehhez képest valóságos fényáradat, tehát nem kell betojni, a fény nem tűnik el az életünkből, csak egy csomó fölösleges elektromos kacat, amikért nem kár.
 
4. Végleg és visszavonhatatlanul betiltjuk a hőerőműveket. Helyettük atomerőműveket kell építeni, amennyit csak lehet, a belőlük származó elhasznált fűtőanyagot pedig rakétával fel kell lőni az űrbe, rá a Vénuszra, mert annak nem árt.
 
5. Világméretű erdősítési programot hirdetünk, sőt a mostani szén-dioxid kvóta helyett erdőfelület kvótát állapítunk meg, amit minden országnak kutya kötelessége teljesíteni. Ezt is lehet csereberélni, például egy szaharai ország eladhatja az erdősítési kvótáját egy olyannak, amelyik ezt a feltételt könnyebben teljesítheti, a kapott pénzből pedig élelmiszert vásárolhat, mert a kőolajbányászatot is betiltjuk, aminek nyomán a szaharai országok nemcsak csontszárazak, hanem csontszegények is lesznek.
 
6. Előírással szabályozzuk a személyenként elhasználható napi kalóriamennyiséget, ami egy ülő munkát végző felnőtt ember esetében 2140 kalória. A megspórolt kalóriamennyiség ugyanúgy takarékba helyezhető, ahogy a pénz, de az érvényes energia-kalória árfolyam szerint át is váltható plusz energiára. A fizikai munkát végzőkre a limitálás nem vonatkozik.
 
7. Limitáljuk a tehenek és más kérődző jószágok számát, mert ezek a szén-dioxidnál is veszélyesebb metánt böfögnek föl, tovább gerjesztve az üvegházhatást. Hamarosan világméretű kampányt is hirdetünk, amelyben a tehenek gaz és förtelmes lényekként szerepelnek, sőt az indiai szent tehenek negatív példájára hajazva megalapozzuk a gonosz és elvetemült tehenek kultuszát. Velük szemben a csirkék kedves, szelíd, szeretni való állatokként jelentkeznek a művészetekben.
 
8. Bevezetjük az egyénre porciózott szén-dioxid kibocsátás fogalmát, ami valójában egy számadat, és azokból a részeredményekből tevődik össze, ami az illető életvitelének a velejárója, pl. vannak olyan szakmák, elfoglaltságok, hobbik, amelyek több szén-dioxid kibocsátással párosulnak, mint mások. Aki szén-dioxid mentesebb életet él, kitüntetésben és különféle sztahanovista címekben, jutalmakban részesül.
 
9. A kisiskolások körében rajzpályázatot hirdetünk, Ahogy én a szén-dioxid tárolását elképzelem címmel, mert köztudomású, hogy ez a korosztály rendelkezik a legélénkebb fantáziával, következésképpen innét jönnek elő a leghasznosabb tudományos ötletek.
 
10. Végül pedig bevezetjük a vallásoktól független Szén-dioxid Mentes Szombatot (SZMSZ), amikor minden gyár és üzem köteles leállni, sőt a tömegközlekedés se megy, hogy minél kevesebb káros gáz kerüljön a levegőbe. Az emberek ilyenkor kénytelenek lesznek otthon maradni a seggükön, és társasjátékozni, vagy beszélgetni egymással, esetleg könyvet olvasni, hogy a szabad levegőn végzett jóízű sétákról ne is beszéljünk. Ez az a nap, amikor tényleg harapni valóan tiszta lesz majd körülöttünk a levegő.
 
Remélem, ez a kommuniké jön majd ki a konferencia végén, mert ezzel a pár apró rendelettel biztosan meg lehet menteni a bolygónkat a végpusztulástól, de ha a politikusok rálegyintenek, és azt mondják, ez túl durva, ebbe úgyse megy bele senki, akkor vegyük úgy, hogy máris megástuk a saját sírunkat. Bár ha jobban belegondolok, egy csipetnyi kételyt azért a kedvező végkifejlet is föltámasztana bennem, mert ugyan mi garantálja, hogy a megvonások és a tiltó rendelkezések betartatása nem eredményez a mostaninál is nagyobb szén-dioxid kibocsátást? Alighanem semmi.
 

 

www.regenytar.hu

6 komment

2009.12.07. 15:42 Regénytár

Irodalom és franckarika

Tegnap hallottam egy riportot a rádióban, amelyben néhány magasan jegyzett magyar író azt taglalta, milyen mostanság magyar írónak lenni Magyarországon, annak tükrében, hogy a magyar irodalom lassan már fölkerül a veszélyeztetett fajok listájára. Rögtön az elején kiderült, hogy a magyar írók életminősége már most is gyalázatos, ha pedig a koppenhágai klímacsúcs után marad még olyan fogalmi kategória, hogy jövő, akkor szegény firkászaink a grönlandi jégmezőkkel azonos sorsnak néznek elébe.

A kérdés nem egészen így lett feltéve, a reájuk adott válaszokról nem is beszélve, de a lényegen ez a csekélység semmit nem változtat. A magyar írószakma jeles képviselői valahol ennek a kicsavart gondolatmenetnek a sodorvonalán adták elő magukat, azon sajnálkozva, hogy vannak írók, akik hanyagul odavetik magukat a politikának, és ott nyalnak, meg kiszolgálnak, ahol érik. Ez a törekvés a tényleges szépirodalom művelőiben egyszerre gerjeszt szánalmat és derültséget, mert ők tudják, hogy az igazi irodalom az esztétika világán kívül csak annyira virulens, amennyire egy döglött medúza a tengerparton, következésképpen minden, ami ezen a körön kívül van, és irodalomnak meri nevezni magát az meredeken és nagy ívben le van fertőtlenítve.
 
Megint muszáj kijelentenem: ez nem pontosan így jött ki a riportból, de az elhangzottak esszenciális lényege valahol ez volt, mármint, hogy magára valamit is adó magyar író nem politizál, mert ha igen, akkor az eredmény az lesz, ami manapság hazánk irodalmát áthatja. Emiatt a fals írói elképzelések miatt van az, hogy Magyarországon kétféle irodalom létezik, az ilyenek, meg az olyanok irodalma, mintegy megmagyarázva ezt az egészet, vagyishogy az irodalmi életünk krónikus és mélyreható válságát, ami nem baj, de legalább tragédia.
 
Ebben a nem egészen így hangzó beszélgetésben sajnos kimondatlanul maradt egy nagyon fontos tézis, nevezetesen az, hogy a jelenkori magyar irodalom lényege az elkurvulás. Irodalmi szempontból teljesen mindegy, hogy egy jelenkori magyar író, az aktuálpolitikának, vagy a szűztiszta esztétizálásnak kurvul el, ha ezt nem teszi meg, nagyon magányosnak és számkivetettnek érzi magát, és ez már csak egy aprócska lépés az alkotói válsággal kísért totális depressziótól. Szerencsére az elkurvulásra számos lehetőség adódik, például valamelyik divatos irányzatra is rá lehet tapadni, nem beszélve azokról a sztereotípiákról, amelyeket gyér érdeklődést támasztó műveinkkel emelünk magunk köré. Ha mindehhez hozzávesszük azt, hogy az írók féltékenyek és irigyek egymás sikerére, akkor szemernyi kételyünk sem lehet afelől, hogy az elkurvulás a hovatartozás kérdésében is hasznos kapaszkodót adhat, és ez azért lényeges, mert az a magyar író, aki nem tartozik sem az ilyenek, sem az olyanok táborába, akkor sem létezik, ha sorozatban gyártja a remekműveket.
 
Mindezt csak azért mondtam el, hogy az elhivatott, politizáló irodalmat megvédhessem az ilyen habkönnyednek látszó, de valójában tudatosan ízlésformáló nyilatkozatoktól. Ha például elővesszük Szolzsenyicin egész munkásságát és egy erre rendszeresített centrifugával kicsapjuk belőle mindazt, ami politikailag detektálható, minden olyasmit eltávolítunk belőle, ami izgalmas és érdekes. De ez a tézis nemcsak Szolzsenyicin műveire vonatkozik, hanem minden olyan irodalomra, ami az élet sűrítménye, mert az ilyen akkor is az emberek közötti viszonyokról beszél, ha egy élettelen homoksivatag bemutatását tűzte ki célul maga elé. Ha tehát valóban kétféle mai magyar irodalom létezne, akkor lennie kéne benne egy olyan vonulatnak, amely bővelkedik elhivatott és elkötelezett, ugyanakkor elgondolkodtatóan figyelmeztető művekben. Van ilyen?
 

www.regenytar.hu

Szólj hozzá!

2009.12.04. 12:18 Regénytár

A megtalálás művészete

Apámnak volt egy kollégája, akiről az a hír járta, hogy rengeteg mindent talál az utcán. Ez a fickó ugyanúgy kaptatott előrefele, ahogy a jobbszélsők a focipályán, azzal a különbséggel, hogy ő nem a mellette húzódó fehér vonalat, hanem a járda meg a fal találkozási pontját leste. Máig emlékszem apám irigységtől szürke arccal előadott beszámolóira, amelyek azt taglalták, hogy a komája már megint milyen értékes madzagokra, szögekre és kabátgombokra bukkant. De egyszer a káröröm is megvillant apám ádáz szemében: a cimborája aznap, a hajnali derengésben szarba markolt. Azt hitte, hogy buksza.

Leszámítva ezt az esetet, apám országos, jó komájának isten adta tehetsége volt a lepottyant holmik detektálásához. Az is alátámasztja ezt, hogy egy alkalommal, amikor a vasúti sínek közt bóklászott, és a síkos fémen elesve úgy belevágta a fejét a vasba, hogy a füle tőből lemetsződött a helyéről, a saját cimpáját is minden nehézség nélkül megtalálta. A baleseti ügyeleten azon melegében vissza is varrták neki, par excellence.
 
Ez az égvilágon mindent megtaláló ember úgy kísérte végig a gyerekkoromat, mint valami átok. Hiába jártam én is leszegett fejjel, az összeaszott kutyaszaron kívül soha, semmit nem találtam, kivéve azt, amikor, észrevettem a földön egy gyűrött ezrest. Apró kis semmiség volt mindahhoz képest, amit apám azóta agylágyulást kapott és megboldogult kollégája Szent Péter lába elé le tudott pakolni, de énbennem lángra lobbantotta a reménykedés szikráját. Úgy voltam vele, találhatnék például egy hanyagul elszórt pénzeszsákot is, bár ez csak elméleti lehetőség, mert az ilyesmit ugyebár nem szóringálják szét az utcán. De ez a sokat ismételt óhaj úgy látszik, hatott az égiekre, mert ma reggel, szinte még a hajnali szürkületben, találtam egy igazi, megtestesült női táskát!
 
Először azt hittem, csak egy újabb adag canis merde, bár annak semmilyen szín alatt nem lehet ennyire szabályos négyzet alakú formája. Ilyen geometriai előfordulások, mármint, hogy valaminek szabályos, mértani alakja van, és mégsem az intelligencia műve, legutoljára a Marson fordultak elő, ám azt az erózióval könnyedén meg lehet magyarázni. Aztán kiderült, hogy egy kis színháztáskáról van szó, amit a nők a hónuk alatt cipelnek, és a ritkánál is ritkábban tartanak benne vaskos bankjegykötegeket. Muszáj volt kissé megtaposnom, hogy a közvetett tapasztalatszerezés módszerét alkalmazva megállapíthassam: van-e benne valami. Mivel ellenállás nélkül passzíroztam le az aszfaltig, biztos voltam benne, hogy éppen annyira üres, amennyire annak látszik. Innentől pedig világos volt, hogy ezt a dolgot valahol, valakitől ellopták, és miután kipakoltak belőle mindent, a nagy ívben elhajítás módszerével szabadultak meg tőle.
 
Ez volt az a pillanat, amikor megértettem, miként érezhetett apám kollégája azon a számára rossz emlékű hajnalon. Restelkedve kotródtam el onnét, de a sarokról azért még visszaküldtem egy fájdalmas búcsúpillantást. Nem akartam hinni a szememnek: egy testes bácsi éppen azon mesterkedett, hogy minél kisebb derékhajlással fölhalássza a földről a táskát. Sosem fogom megtudni, hogy hazaérve áldotta-e a szerencséjét.
 

www.regenytar.hu

3 komment

süti beállítások módosítása