Apámnak volt egy kollégája, akiről az a hír járta, hogy rengeteg mindent talál az utcán. Ez a fickó ugyanúgy kaptatott előrefele, ahogy a jobbszélsők a focipályán, azzal a különbséggel, hogy ő nem a mellette húzódó fehér vonalat, hanem a járda meg a fal találkozási pontját leste. Máig emlékszem apám irigységtől szürke arccal előadott beszámolóira, amelyek azt taglalták, hogy a komája már megint milyen értékes madzagokra, szögekre és kabátgombokra bukkant. De egyszer a káröröm is megvillant apám ádáz szemében: a cimborája aznap, a hajnali derengésben szarba markolt. Azt hitte, hogy buksza.
Leszámítva ezt az esetet, apám országos, jó komájának isten adta tehetsége volt a lepottyant holmik detektálásához. Az is alátámasztja ezt, hogy egy alkalommal, amikor a vasúti sínek közt bóklászott, és a síkos fémen elesve úgy belevágta a fejét a vasba, hogy a füle tőből lemetsződött a helyéről, a saját cimpáját is minden nehézség nélkül megtalálta. A baleseti ügyeleten azon melegében vissza is varrták neki, par excellence.Ez az égvilágon mindent megtaláló ember úgy kísérte végig a gyerekkoromat, mint valami átok. Hiába jártam én is leszegett fejjel, az összeaszott kutyaszaron kívül soha, semmit nem találtam, kivéve azt, amikor, észrevettem a földön egy gyűrött ezrest. Apró kis semmiség volt mindahhoz képest, amit apám azóta agylágyulást kapott és megboldogult kollégája Szent Péter lába elé le tudott pakolni, de énbennem lángra lobbantotta a reménykedés szikráját. Úgy voltam vele, találhatnék például egy hanyagul elszórt pénzeszsákot is, bár ez csak elméleti lehetőség, mert az ilyesmit ugyebár nem szóringálják szét az utcán. De ez a sokat ismételt óhaj úgy látszik, hatott az égiekre, mert ma reggel, szinte még a hajnali szürkületben, találtam egy igazi, megtestesült női táskát!
Először azt hittem, csak egy újabb adag canis merde, bár annak semmilyen szín alatt nem lehet ennyire szabályos négyzet alakú formája. Ilyen geometriai előfordulások, mármint, hogy valaminek szabályos, mértani alakja van, és mégsem az intelligencia műve, legutoljára a Marson fordultak elő, ám azt az erózióval könnyedén meg lehet magyarázni. Aztán kiderült, hogy egy kis színháztáskáról van szó, amit a nők a hónuk alatt cipelnek, és a ritkánál is ritkábban tartanak benne vaskos bankjegykötegeket. Muszáj volt kissé megtaposnom, hogy a közvetett tapasztalatszerezés módszerét alkalmazva megállapíthassam: van-e benne valami. Mivel ellenállás nélkül passzíroztam le az aszfaltig, biztos voltam benne, hogy éppen annyira üres, amennyire annak látszik. Innentől pedig világos volt, hogy ezt a dolgot valahol, valakitől ellopták, és miután kipakoltak belőle mindent, a nagy ívben elhajítás módszerével szabadultak meg tőle.
Ez volt az a pillanat, amikor megértettem, miként érezhetett apám kollégája azon a számára rossz emlékű hajnalon. Restelkedve kotródtam el onnét, de a sarokról azért még visszaküldtem egy fájdalmas búcsúpillantást. Nem akartam hinni a szememnek: egy testes bácsi éppen azon mesterkedett, hogy minél kisebb derékhajlással fölhalássza a földről a táskát. Sosem fogom megtudni, hogy hazaérve áldotta-e a szerencséjét.
