Ha igazuk van a szekta jövőlátóinak – márpedig miért ne lenne igazuk? – még van cirka két és fél napunk. Mit lehet ennyi idő alatt kezdeni, egyáltalán, mibe érdemes belefogni? Gyaníthatóan semmibe, vagy legalábbis nem olyan volumenű vállalkozásokba, mint amilyen a házépítés vagy a nagykabátvásárlás (csak azért nem írtam százas csomagolású papír zsebkendőt, mert éppen meg vagyok fázva).

 

Mint minden racionális gondolkodású, felvilágosult ember, én is eltűnődtem már néhányszor a világvége eljövetelének hogyanján. Nem hollywoodi méretű kataklizmával számoltam, inkább csak egy erős felvillanással, amit rögtön mély és oszthatatlan sötétség követ. Ilyen lenne az, ha a Mindenható véletlenségből, vagy kész akarva rátenyerelne a villanykapcsolóra, vagy a távirányítóra és a program egy másik univerzumban, másféle fizikai törvényekkel folytatódna. Azt ugyanis kötve hiszem, hogy létezik ezen a bolygón olyan humanoid beállítottságú élőlény, aki csalhatatlan bizonyossággal meg tudná mondani, mi fog történni a környezetében akár csak egy másodperc múlva. Még a nagy tiszteletű Nostradamus sem lehet kivétel, mert ha jobban belegondolunk, és így utólag összevetjük a jóslatait a történelmi tényekkel, sokkal inkább az jön ki, hogy elsősorban politológus volt, aki éberen és hozzáértő módon figyelt a környezetére. Akkoriban még nem kellett megfelelni a médiának, ő mégis a ma is divatos többértelműséget részesítette előnyben – talán azért, hogy ha esetleg téved, azonnal ki tudjon rukkolni egy másfajta, szintén homályos magyarázattal.

 

Ezzel a technikával viszonylag könnyű jósolni, bár az igazat megvallva én még sosem próbáltam. A mi családunkban anyai nagyapám merészkedett ezen a téren a legmesszebbre, mert ő azt állította, hogy fel fog bomlani a Szovjetunió, Jugoszlávia és az Amerikai Egyesült Államok. Az utóbbi egyelőre még várat magára, de tekintve, hogy ez az államformáció alig kétszázvalahány éve létezik, a felbomlására annyi idő áll rendelkezésre, mint a tenger. A nagyapám mindemellett a kínaiakat tartotta a jövő nagyhatalmának és nem hitt abban, hogy az amerikaiak jártak a Holdon. A világvégét sosem emlegette.

 

Vele ellentétben nekem az a szilárd meggyőződésem, hogy a világvége már meg is történt, csak nem vettük észre. Nem a szó fizikai értelmében, hanem abban a vonatkozásban, ahogy az egyik kultúra eltűnik, és átadja a helyét a másiknak, mint a Római Birodalom bukásakor. A sorsfordító eseményre 1968-ban, a hippi mozgalom csúcspontján került a sor, mert a világ ifjúsága a maga rebellis, tisztán látó módján ekkor kísérelte meg leváltani azt a világrendet, ami a harácsolásra, az értelmetlen készlethalmozásra és a természet kizsigerelésére irányult. Egy rövid ideig úgy tűnt, lesz is valami ebből a dologból, ám a diákvezéreket sorban, egymás után fejbe kólintották, aminek utána visszamentek az egyetemre és ma már ők a pénzvilág legnagyobb manipulálói. A világnak innentől végleg és visszavonhatatlanul vége van, mert nincs más út, mint a folyamatos termelésnövekedéssel járó környezetrombolás, aminek már most, alig negyven évvel a diákforrongások után – ez pedig földtörténeti szempontból mérhetetlenül rövid idő – látszanak is az első jelei (klímaváltozás).

 

Mindennek ellenére kíváncsian várom a világvégét, és ha addig fizetést is kapok, akkor veszek egy pezsgőt, hogy legyen mit kortyolgatnom a nagy recsegés-ropogás közepette. Ámbár az felettébb gyanús, hogy azon a bizonyos óriásplakáton, amely erről az egész hercehurcáról tudósít, egy rádió hirdetése is helyet kapott. Van ne legyek ennyire kukacoskodó?