Kár, hogy magánemberek nem nyújthatnak be törvényjavaslatokat a Tiszteltháznak, mert nekem lenne egy-két megszívlelendő ötletem. Az első és legfontosabb a börtönviseltséghez kötődik. Bevezetném, hogy a rácsos intézményt nem lehetne elhagyni érettségi bizonyítvány nélkül. Függetlenül attól, hogy a jóembert miért és mennyi időre csukták be, csak akkor szabadulhatna, ha a folyó évben esedékes érettségi vizsgák anyagából átmenő osztályzatot kapna.
A lebonyolítás módja csupán technikai kérdés, és azt hiszem, azzal se csorbulnának az elítéltek emberi jogai, ha a szükség hozta kényszer a tanulás mezejére térítené őket. Ha pedig valaki annyira hülye lenne, hogy nem volna képes kettesre lepasszolni a kötelezőt, ott mumifikálódna meg, ahol van. Ezzel a dologgal részint kiváltható lenne az a vákuum, ami a böriben végzett kötelező munkaterápia megszűnése után keletkezett. A fogva tartottak részére biztosítani kéne az olvasásra, tanulásra, jegyzetelésre fordítható idő elkülönítését, ami egyébként adná magát, hiszen a büntetés- végrehajtás területén annyi az idő, mint a pelyva.Egy kis trükközéssel még inspirálni is lehetne a rabokat a könyvneműek intenzívebb fogyasztására, például azzal, hogy csak annyi időt lehetne a konditeremben tölteni, amennyit a könyvtárban, olvasással. E módon a testi és a szellemi kigyúrtság egymással komplementer párban fejlődhetne, közelibbé és egyszerűbbé téve magát a végcélt, a leérettségizést.
Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy ezekben a napokban zajlik az érettségi idekint, és bár nagyon sokan cidriznek ettől is, a diákok az ősi civilizációs normatívák és beidegződések együtthatásaként annak rendje-módja szerint mindnyájan le fognak érettségizni és gyorsan elfelejtik az egész cécót. De ha a börtönből megvalósuló kiszabadulásnak ez volna az egyedüli és kizárólagos feltétele, idővel talán még az is megtörténne, hogy azok a személyek, akik potenciálisan a bűn útjára kívánnak lépni, már jó előre bebiztosítanák magukat ez ellen a kényelmetlenség ellen, vagyis úgy kezdenének el balhézni, hogy annak előtte gondosan leérettségiznek.
Tovább folytatva ezt a logikus gondolatmenetet, még az sem kizárt, hogy a bűnözők egy jelentékeny csoportja az érettségi felé vivő úton rádöbbenne, ez a papír alkalmasint akár a boldogulás záloga is lehet számukra, ezért nem is kezdenének el lopni, csalni vagy betörni. Ideális esetben még az is bekövetkezhetne, hogy ez a törvény, csupán a kihirdetésének elementáris és mágikus erejével olyan szintű észhez térést indukálna, hogy a bűn egyszerűen megszűnne tőle létezni. A börtönök lassan, de biztosan átvedlenének tanintézetekké, amelyekből kikerülvén az egykor volt hallgatók ugyanazzal a jóleső kérkedéssel emlegetnék fel a kötődéseiket, ahogy manapság az elitgimnázium maturánsai. Te hol érettségiztél? – kérdezné egyik kitetovált nehézfiú a másikat. Én, kérlek, a Gyorskocsi Utcai Vizsgálati Fogház és Gimnázium rendes tagozatán – hangzana a válasz.
Nem hinném, hogy én vagyok az egyetlen, aki az ötletadás szintjén puszta kézzel bele mernék markolni a törvényhozásba viperafészkébe, ezért felettébb ildomos lenne, ha a jogászszakma belátná, hogy egészen idáig egyfajta törvény örvényben pörögve végezte ezt az egyébként tiszteletre méltó tevékenységet, amelynek igazi értelmét és életrevalóságát az adná meg, ha tág teret biztosítanának az életszerű, gyakorlati tapasztalatokon alapuló közmeglátásoknak. A világ sorsa sokszor ilyen kicsinységeken múlik.
