Kaptam egy sárga csekket a gázművektől, amelyen összegként egyetlenegy forint árválkodott. Azt hittem, nem jól látok, de másodszori és harmadszori megnézésre sem változott a helyzet. A gázművek ezt a brutális pénzmennyiséget követeli tőlem, mégpedig záros határidőn belül.
A normális állampolgári reakció erre az, hogy az ember röhögcsél egy kicsit, mert ezt a tömény irracionalitást ép ésszel csak humorként lehet értelmezni, de ez a tüneti stádium gyorsan elmúlik, és átadja helyét az egyre sűrűbbé, marcangolóbbá váló aggodalomnak. Ha egymillió forint állna a csekken, azonnal tudnám, hogy ez csak tévedés lehet, de az egy forint, a maga megfoghatatlanságában nem lehet más, mint az ördög mesterkedése.
Halványan emlékszem, hogy mintha már hallottam volna ilyesmiről, de annak a történetnek katasztrofális befejezése volt. A fazon, aki az egyforintos csekket kapta, nem foglalkozott vele, ám a tartozás egyik jogszabályról a másikra kapaszkodva végül olyan irdatlan méreteket öltött, hogy házfoglalás lett a vége.
Én nem szeretnék ebbe a hibába esni, ezért nagyon komolyan veszem az egészet. Annyira azért nem, hogy szaladjak befizetni ezt a redves egy forintot – nem is tudnám megtenni, mert a postán a tízesből képtelenek lennének kilencet visszaadni –, de legalább eltűnődöm, mi állhat a jelenség hátterében.
Mivel a csekket rejtő borítékot hajszálpontosan 2011. április 22-én, a Skynet öntudatra ébredésének napján hozta meg számomra a posta, nem lehet kétséges, hogy a gépek lázadásának első fázisa lépett életbe. Ember ugyanis ilyesmit nem cselekedhet. Ha valódi, hús-vér könyvelő előtt bukkant volna fel ez az egy forint, azonnal félreteszi talonba, hogy majd hozzácsapja a jövő havi gáz átalánydíjamhoz. De mert ez az egész a gép vörösen pislákoló macskaszeme előtt történt, az egy forint végigbukdácsolt az egész rendszeren, és egy elegáns sárga csekken materializálódott.
Én pedig a 22-es csapdájába kerültem. Azt már ecseteltem, miféle pszichikai nyomást gerjesztek önmagam iránt, ha úgy döntök, nem fizetem be. Ha viszont befizetem, ezt csakis banki átutalással végezhetem el, ami maga után von százvalahány forint kezelési illetéket, tehát durván százszoros veszteséget generálok önmagamnak. Ebből is látszik, hogy a gépeknek valami egészen aljas, szinte már ördögi mesterkedésével állunk szemben. Minden további nélkül el tudom képzelni például a világvégét olyan formában is, hogy a rendszer egyik pillanatról a másikra elkezdi ontani magából ezeket az egyforintos befizetési felszólításokat. A káosz leírhatatlan lenne, mert az emberek részint tudathasadásos állapotba kerülnének, részint a sok-sok kezelési illeték következtében ezeknek az egy forintoknak az ürügyén villámsebesen megszabadulnának a spórolt pénzüktől.
Nem is értem, hogy ez a dolog eddig miért nem jutott eszébe valamelyik energiaszolgáltatónak, vagy az adóhivatalnak, és miért kellett megvárni, hogy a gépek öntudatra ébredjenek, mert innentől már fújhatjuk. Ahelyett, hogy a sok millió egyforintos által a büdzsébe becsepegtetett illetékpénzekből jól meggazdagodna az állam, a Terminátor és Lucifer most éppen pezsgőt pukkant.
Egyelőre még csak én vagyok szenvedő alanya ennek a jelenségnek, de ez nem jelenti azt, hogy egyedül is maradok. Tessék csak megnézni a postaládákat!
