A reklámozási technikák folyton finomodnak. Ma már nem működik az a régi trükk, hogy olcsón kell kínálni a jót, mert egyre többen vannak, akiknek erről a silányság jut az eszükbe. Én például kifejezetten drágán szeretek vásárolni csupa haszontalanságokat.

Ám egy napon, minden előjel nélkül felhív bennünket az egyik ilyen régi, lelkiismeretünket nyomasztó barátunk, és mivel a modern technika vívmányainak köszönve már a mobilunk kijelzőjén látjuk, kiről van szó, egy jókora adrenalin lökettel nyomjuk le a készülék hívásfogadás gombját. Közben reflexből ráhangolódunk a mentegetőzésre, szabadkozásra, esetleg valami rossz hírre, ne adj’ isten a súlyos letolásra, de a barátunk megnyugtat bennünket, hogy minden rendben van, az asszony, a gyerekek is, viszont még mindig nem sikerült munkát találnia. Már vesszük is a nagy levegőt, hogy kellő átéléssel tudjuk kijelenteni, mennyire sajnáljuk ezt a dolgot, de a barátunk nem igényli ezt, inkább rátér, hogy belekezdett valami vállalkozásfélébe.
Egy pillanatra belénk csikar a fájdalom, hogy tán csak nem pénzt próbál kölcsön kérni, de ő már hadarja is, hogy egy biztosító társaságnak dolgozik, és lényegében emiatt keres: volna egy rendkívül kedvező pénzügyi konstrukció a számunkra. Mivel addigra már teleszívtuk a tüdőnket levegővel, szinte akadálytalanul tör ki belőlünk, hogy nem, nem és nem! Anyagilag a béka segge alatt vagyunk, hirtelenében több millió forintot kéne előteremtenünk ahhoz, hogy nullában legyünk, de a barátunk félbeszakít, hogy ácsi: nem igazi befektetésről van szó, hanem arról, hogy neki a szóban forgó biztosító társaságnál csak a statisztikáit kéne javítani, ezért arra kér bennünket, adjunk meg egy nekünk megfelelő időpontot, amikor részt tudnánk venni egy külső előadó cirka egyórás magyarázó előadásán.
Régi barátság ide vagy oda, az agyunk ekkor nagy ívben hajítja le magáról a bordázott ékszíjat és vad üresjáratba kezd. Némi ingerültséggel, de még a disztingváltság innenső határán maradva, kopogósan rideg hangon tudatjuk a barátunkkal, hogy értse meg, ez a hét abszolúte nem jó, mire ő: nem baj, majd felhív a jövő héten. Ráhagyjuk, hogy jó, hívjon fel, mert még hozzáteszi, hogy ez lényegében csak formaság, de a biztosító világosan kimondta, hogy mindenkinek a baráti kapcsolataiban kell széjjel néznie és ő kénytelen ehhez tartani magát.
Rendben van, hívjál fel a jövő héten, mondjuk lemondóan és elköszönünk a régi, lelkiismeretünket terhelő barátunktól, aki ezzel az akciójával szakasztott úgy bukkant fel a múltból, ahogy a meggyilkolt hozzátartozó szokott a kert végi laposból belvíz idején. Megnyomjuk a telefonon a piros gombot, és kedvünk lenne a sarokba vágni úgy, ahogy van, mert tudván tudjuk, ennek a barátságnak immár végleg és visszavonhatatlanul befellegzett. A legfurcsább az, hogy mindezért csak másodlagosan okoljuk az alamuszi és sunyi biztosító társaságot, pedig aligha létezik nagyobb bűn annál, amikor valaki a baráti kapcsolatok széjjelszaggatását tűzi ki maga elé. Még az is megvillan bennünk, hogy az ilyesmit tán törvényileg is tiltani kéne, de aztán eszünkbe jut, hogy amikor már a barátságok megóvását is törvényileg kell szabályozni, akkor régen rossz nekünk.