A hatvanas évek végén mi még azt tanultuk az iskolában, hogy az ember le fogja győzni a természetet. Minden jel arra mutatott, hogy ez így is lesz: egymás után épültek a nagy folyamokat megregulázó duzzasztógátak, és az ember eljutott a Holdra, ami sokak szerint csak dobbantódeszka kellett, hogy legyen a csillagok felé vivő úton. Senki sem gondolta, hogy a technológia és a tudomány mindenhatósága olyan kelepce, amelyből tán ki sem lehet szabadulni.
Nem tagadhatom le, hogy ezek a közhelyes gondolatok a Japánt sújtó, nukleáris vészhelyzettel kombinált természeti katasztrófa miatt foglalkoztatnak. Eszembe jutott például az, hogy a csernobili atomkatasztrófa óta alig 25 év múlt el, és máris itt a nyakunkon az újabb irtózat. Negyedszázad az evolúció szempontjából nézve rettentően kevés idő, ezért ebből a nem emberi perspektívából úgy tűnhet, az atomkatasztrófák gyakorlatilag egymás után sorjázódnak a Föld történetében. De még ha nem is történnek a mostanihoz mérhető, szökőárral súlyosbított, elementáris erejű földrengések, és az atomerőművek a maguk metodikája szerint működnek, a technika ördöge akkor is bekavarhat (emlékezzünk csak arra, milyen sok gondot okozott a paksi erőműben is néhány elhasznált, makacskodó fűtőrúd). Ha ezt a tényezőt a folyamatos karbantartás még ki is küszöböli, akkor is ott van az elhasznált uránium szó szerint égető kérdése. Ezt a maradványt nem lehet csak úgy kikaparni és meddőhányóra szórni, ahogy a kohóból a salakot, hanem az erőmű technikai berendezésével azonos bonyolultságú tároló helyen, rettentő költségesen kell őrizgetni úgyszólván az idők végezetéig.
Ha belegondolunk abba, hogy csupán Japánban 50 körüli az atomerőművek száma, akkor könnyen megsaccolható, hogy világszinten milyen irdatlan mennyiségű radioaktív hulladék termelődik, és hogy ennek a tárolása, őrzése lényegében meghatványozza az atomerőművek által keltett potenciális veszélyt. Mintha már le is játszódott volna a nyolcvanas években rettegve várt atomháború, csak nem úgy, ahogy annak idején elképzeltünk. A nagyhatalmak nem szórták tele a világot atombombákkal, és nem irtottak ki minden élőt egy szempillantás alatt, hanem ezeket a szennyező, életkiirtó gócokat erőművekbe, radioaktív salaktározókba csomagolták. A többit pedig majd megteszi az idő, és a hatvanas években még lenézett természet: mindig lesznek majd pusztító erejű földrengések, amelyek a világ tetszőleges pontjain megrepesztenek egy teljesen biztonságosnak hitt burkolatot, és a halálos dózis szétárad, hogy elpusztítsa azt, amit az evolúció évmilliók alatt létrehozott. De ehhez a folyamathoz nem is kell a természet, elég, ha mi, emberek kreálunk valamilyen politikai válságot magunk köré, amelynek következtében nem lesz elég pénz a hulladéktározók karbantartásra és ezek a halált rejtő kapszulák evolúciós idővel mérve szinte pillanatonként pattognak majd széjjel. A legszomorúbb az, hogy ez ellen a helyzet ellen semmit sem tehetünk. Mintha egy lassan, ám megállíthatatlanul olvadó jégtáblán sodródnánk, és körülöttünk, ameddig ellátunk, nem látszik más, csak az óceán.
Azt nem tudom megmondani, hogy ennek a gépnek az áramellátását, amelybe per pillanat bepötyögöm ezt a jegyzetet, hány százalékban biztosítja a paksi atomerőmű, de még ha száz százalékban is, akkor sem tudok restelkedni. Eszem ágában sincs, hogy egyfajta modern Rousseau-ként kivonjam magam a technikai civilizációból, és beköltözzek valamelyik nagy fa odvába. Ebben két tényező is akadályoz: részint áram nélkül ma már meditálni sem lehet, részint beköltözésre való odvas fa még receptre sem kapható. Legfeljebb csak fémből készült, összközművesített, telekkönyvezet, úgyhogy maradok inkább ott, ahol vagyok, és próbálok nem ujjat húzni a természettel. Már amennyire ez lehetséges.
