Pár éve abban a kiváltságban részesültem, hogy barangolhattam egy kicsit Spanyolországban és akkor, mint minden szabványturista, a La Sagrada Familiát is megszemléltem, bár ha figyelembe vesszük azt, hogy Barcelonában alig egy napot tölthettem, ez a kijelentés csak egy nagyképű túlzás. Aznap ráadásul fakószürke volt az idő, és úgy tűnt, bármelyik pillanatban eleredhet az eső.  Egy régi D70-es Nikonom van, ami kábé annyira szereti a vizet, amennyire egy elkényeztetett sziámi macska, azzal a különbséggel, hogy a gépem meg is döglik tőle. A La Sagrada Familia impozáns tornyai elé ezzel a pszichózissal - mármint, hogy ha esőcseppek érik a fotómasinámat, akkor vége - érkeztem meg, így nem igazán adhattam át magam annak a mélyebben rétegezett átszellemültségnek, amit ez az épületegyüttes megkövetel.

 

Azt azért fölfogtam, hogy ebben a kompozícióban nem csak egy világraszóló géniusz látomása ölt testet, mert bekövetkezett vele az, amire titkon mindenki vágyik: a rideg valóság és a túlburjánzó képzelet közötti határ egyszerűen eltűnt, és ami azelőtt a látomásos képzelet eszköztárát gyarapította, nagy hirtelen ott terem az orrunk előtt. Pikáns adalékként társul ehhez az is, hogy a La Sagrada Familiát 1882-től szinte folyamatosan építik, de nem úgy, ahogy Pénelopé szőtte a vásznát, hanem azzal a biztos tudattal, hogy nem fogják befejezni soha. Megtörténhet, hogy egyszer, a nagyon távoli jövőben lebontják majd mellőle a darukat, de az egyfajta szentségtörés lesz, legalábbis szerintem. A La Sagrada Familia kultuszához ugyanis ez a befejezetlenség éppen úgy hozzátartozik, ahogy sekrestyéshez a szotyola.

 

Az én szememben mindez azt példázza, hogy itt akkora léptékű vállalkozásról van szó, amit nem lehet az idő hagyományos mércéivel megmérni. Lehetséges, hogy a katalánok is belátták ezt, amit ennél a pár rövid mondatnál sokkal cizelláltabban is meg lehet fogalmazni, de a lényeg, ebből a félig felületes, félig sarkos változatból is kihámozható: ami befejeződik, már nem annyira érdekes, mint amikor még készül. A készülődésben van egy nagy adag bizonytalanság, éspedig abból, a lázas, izgalmas fajtából, ami az alkotás velejáróra. A La Sagrada Familia – mai terminológiával és egy kissé talán profán hasonlattal élve – olyan, mint egy kreatív lendülettel és sok-sok lélekkel áthatott tévés sorozat. Amíg adásban van, az emberek kíváncsiak a következő epizódra, de ha véget ér, már csak ismételgetni lehet.

 

Nem szeretném túlmisztifikálni ezt a dolgot a La Sagrada Familiával, de talán ez a befejezési képtelenség is közrejátszhatott abban, hogy a pápa úgy döntött, így, félkészen fogja fölszentelni.  Mit mondhatnék erre mást, mint hogy: jól teszi.