Most már kimondható, hogy tömegkatasztrófa nélkül, mondhatni rendben lezajlott az idei könyvhét (is), úgyhogy végső ideje az ilyenkor szokásos összegzésnek. Lényegében minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve, leszámítva azt, hogy ebben a nagy, könyves förgetegben senkinek sem jutott eszébe fórumot rendezni arról, mit kezdjen az író a saját, önkezével írt könyvével?
Nem arra a rendkívül gyakori esetre gondolok, amikor az írót teljes mellbedobással támogatja a média, engemet az a meglehetőst ritka, szinte már hipotetikus szituáció érdekel, amikor az írót még a notórius olvasók sem veszik észre, ha véletlenül belebotlanak. Az ilyen írók a tudomány mai állása mellett megmagyarázhatatlan módon jutnak odáig, hogy könyvük keletkezzen, és a bajok valójában innét datálódnak, mert bár a törvény előírja, hogy a kiadók minden kiadványuk szerzőjének kötelesek honoráriumot fizetni, ez többnyire csalafinta módon, az eladott példányszámok után járó százalék formájában kerül be a szerződésekbe. A médiátlan írók ezért inkább maguk hajtják le a fejüket a tőkére, és kérik rimánkodva a kiadót, hogy csapjon le rá, azaz a kutya vacsorája szerűen bizonytalan lóvé helyett inkább adjon át egy bizonyos mennyiséget a könyvükből.
A könyvhét valami olyat jelent a könyvek forgalmazásában, mint a lucernatermesztésben az első kaszálás, azzal a különbséggel, hogy itt a satnya termést nem a fél lábszárig érő lucerna, hanem az eladatlan könyvek garmadája jelképezi. Az egyszerű, nímand író csak az ünnepélyes záró hang után kezd gondolkodni, mibe bonyolódott bele, mert az eladatlan példányait haza kell vinnie a nagyon is szűkös lakásába, ahol szinte tobzódnak az egyéb - külföldi és hazai - írók produktumai.
Ekkor jön elő igazán égetően az a kérdés, hogy mit lehet kezdeni száz, jó esetben kétszáz extrán jó esetben mondjuk, kétszázötven-háromszáz kötettel, ami a sajátunk. Néhányat elhasználhatunk fotel- és ágyláb helyettesítőnek, de a többit bizony be kell gyömöszölni valahová. Ilyenkor derül ki, hogy már száz vékony könyvecskének is irtózatosan nagy helyigénye van, pláne, ha előzőleg lefejtették róluk a nejlon kötegcsomagolást.
Az idealista írók ez esetben lázas akciózásba kezdenek: fölkajtatják az összes ismerősüket és sármjukat vagy erőszakosságukat bevetve, évtizedes, jó kapcsolatokat is kockára téve, ultimátumszerűen közlik velük, hogy kutya kötelességük megvenni legalább egy dedikált példányt. Más országokban ez a metódus talán még működhetne is, de minálunk, a mai, kiélezetett, elanyagiasodott világban majdnem úgy hat, mint szemközt ügynökölni valakit egy haszontalan, ámde sokba kerülő kozmetikummal. Biztosak lehetünk benne, hogy azok az ismerősök, akikre rátukmáljuk a művünket: 1. nem fogják elolvasni, 2. nyilvántartásukban áttesznek bennünket a kerülendők közé, 3. még nagyobb haszontalanságnak fogják tartani az irodalmat, mint eddig.
Szerintem a mi legyen a könyvünkkel kérdés legelegánsabb és legcélravezetőbb megoldása az osztogatás. Lazán és az anyagi ellenszolgáltatásra tett célzás leghalványabb jele nélkül kell ajándékozgatnunk fűnek és fának. Elolvasni ekkor sem fogja senki, de abban biztosak lehetünk, hogy a szekrény aljába visszatehetjük a könyvek kedvéért kicibált pulóvereinket. És ez is valami.
www.regenytar.hu