Ma egy minden porcikájában gusztustalan és legeslegutolsó módon ótvar társadalmi jelenségről szeretnék beszélni. Arról az egyébként bagatell ügymenetről van szó, amire Neil Armstrong azt mondta: kis lépés neki, de nagyon nagy ennek a rohadtul elszemtelenedett, pórias emberiségnek, amely szűk utcák még szűkebb járdáit taposva mászkál a Földön, miközben ő a szép tágas és a helybőségtől szinte szenvedő Holdon sasszézhat.
Könnyen beszélhetett így a derék asztronauta, még ha nem is ezekkel a szavakkal, mert nem tudta, hogy az egymás előli kitérés földi viszonylatban jóval több egyszerű rutinműveletnél. Itt, Budapesten, ahol a járdák az életminőség rosszabbodásával egyenes arányban keskenyednek, az ilyesmi már-már harcművészet. Nekem még azt tanították, hogy a hölgyeknek meg a tőlünk idősebbeknek akkor is utat kell engednünk, ha az életünk forog kockán. Ehhez képest ma reggel az történt velem, hogy ötvenvalahány éves fejjel meg egy dögnehéz hátizsákkal kapaszkodtam fölfelé a jó meredek Ostrom utcán, velem szemben pedig egy népes család repesztett lefelé: középen jött az anyuka, mellette kétoldalt két-két kisiskoláskorú gyerek. Úgy elfoglalták az egész járdát, hogy egy zsilettpengét se lehetett volna betuszkolni mellettük a falhoz meg a parkoló kocsikhoz. Jöttek, mint a sztampedóba kergetett marhacsorda, és nemcsak, hogy eltűrték, de természetesnek is vették, hogy lelépjek a járdáról, és megvárjam, hogy elvonuljanak.A budapestiek szemében az ilyesmi nem nagy ügy, de engem irtózatosan zavar. Erős a gyanúm, hogy ez valahol közlekedéstechnikai kérdés, mert az már régóta tudott, hogy a járdán is érvényes a jobbra tartás, vagyis nem tessék-lássék szerűen, még kevésbé összevissza lófrálva, hanem egymás mellett libasorban elhaladva kell járkálnunk, és előzni csak akkor szabad, ha nem jön szembe senki. Azt is tudom, hogy egy ilyen leszorítás semmiség ahhoz képest, ami momentán a világban történik, de talán innen eredezik minden krízisünk forrása. Az a tény, hogy elálljuk egymás elől az utat, majdnem olyan, mit gátat vetni a jóságnak, és utat nyitni a rosszaságnak, mert a következő fázis, ami ettől tényleg csak egy nüánsszal több, már igazi, lökdösődéssel előkészített rablás is lehet.
De a világ inkább ilyen, mint olyan, amilyennek Neil Armstrong a Holdon látta. Hirtelenében gyerekkori barátom, Kovács Árpi jut eszembe, aki egyszer azzal a sokkoló hírrel állított be hozzám, hogy mostantól modern lesz, tehát inni és cigarettázni fog. Úgy néztem rá, mintha megháborodott volna, pedig csak azt jelezte: nem fog kitérni a divatos áramlatok elől. Lehet, hogy nekem is ezt kellett volna választanom, mert ha modern lennék, sok minden más mellett ez a leszorítósdi sem zavarna. Bár nem tudom, hogy zavar-e egyáltalán. Lehet, hogy csak elkeserít.
www.regenytar.hu
