A szerbekről az átlagmagyar alig tud valamit, ám azt fennen hangoztatja. De ez fordítva is érvényes: a szerbeknek mi érdektelen északi népnek vagyunk. Jelen pillanatban közömbösen bámulunk át egymás portájára, pedig évszázadon keresztül hevesen és kitartóan öldöstük egymást. Mi magyarok tudjuk, hogy a szerbeknek volt egy kultikus figurájuk, a Surda, akinek köszönve megismerhettük a homo balkanicus archetípusát. Tisztában vagyunk vele, hogy a szerbek jól kosárlabdáznak, és fájdalmas számunkra, hogy vízilabdában a legnagyobb riválisaink. A tájékozottabbak történelmi adatokra hivatkozva azt is felemlegethetik, hogy a szerbek fanatikusan jó katonák, és hogy az 1848-as forradalom idején beleköptek a levesünkbe. 1914-ben aztán meggyilkolták Ferenc Ferdinándot, aminek következtében kitört az első világháború, nyakunkra hozva Trianont, meg minden egyebet. Talán ez a cselekmény is hozzásegített bennünket ahhoz, hogy a szerbeket olyan vad és megzabolázhatatlan népnek higgyük, amely politizálás közben sem riad vissza az erőszaktól. De ez a senkitől és semmitől nem félő ország most komolyan megrendült. A zimonyi újságírót ugyanis egy zsúfolt autóbuszon verték össze, több tucat passzív szemtanú orra előtt.

 

A magyar média érthetően nem foglalkozott az esettel, de ha eljut hozzánk a hír, talán azon lepődünk meg a legjobban, hogy ez a nép, amely kultikus imádattal viszonyul a fegyverekhez (Gion Nándor Izsakhár című kisregénye is erősítheti ezt a tézist), a támadók ellen egy vacak Zastava pisztolyt sem tudott felmutatni. És a dolog innentől válik igazán aggasztóvá, mert ha ez a vérszomjas náció, amely olyan könnyen lép bele a háborúba, ahogy a magyar ember a lágyan ringatózó búzatáblába, mulyán nézi, hogy egy közülük valót tönkreverjen a túlerő, akkor valóban vége a világnak.

 

A félig agyonvert szerb újságíró végül maga volt kénytelen kihívni a mentőket, mert a szemtanúk között erre sem akadt vállalkozó. Valahol meg is lehet őket érteni, mert gondoljunk csak bele: fáradtan, elgyötörten, mindenféle cekkerekkel megpakolva vánszorgunk haza, és egyszer csak átszakadunk egy másik dimenzióba, ahol vasdorongokkal csépelnek valakit. Kell ez nekünk? Néhány éve a budapesti Batthyány téren tanúja voltam egy esetnek, amikor egy hajléktalan ököllel vert egy másik, csontrészegségében magatehetetlen hajléktalant. A 11-es buszon álltam, mindkét kezemben egy szatyorral arra várva, hogy a busz elinduljon. Rajtam kívül még vagy húszan látták az ütlegelést, de senki sem szállt le és állt a verekedők közé. Hagytuk, hogy az események a maguk folyása szerint alakuljanak, és a busz végül elindult. Biztos vagyok benne, hogy annak az ütlegelésnek nem volt politikai indítéka, de a lényeget tekintve ez édes mindegy. Mi akkor már EU-s tagállam voltunk. Szerbia most utolért bennünket.