Szombaton a szerbiai Zemunban egy helyi buszjáraton félholtra vertek egy újságírót. Az eset nem példa nélküli az emberiség történetében, de még Szerbiában sem. Ennél sokkal véresebb események is megtörténtek már odalent délen, és nem is tucatjával, hanem százával meg ezrével. Az újabb kori szerb politikai erőszakra a Djindjic elleni merénylet (2003. március 12.) tette föl a koronát. Olyan bélyeg ez a szerbeken, amely szinte már törvényerőre emeli a róluk kialakult sztereotípiákat.

A szerbekről az átlagmagyar alig tud valamit, ám azt fennen hangoztatja. De ez fordítva is érvényes: a szerbeknek mi érdektelen északi népnek vagyunk. Jelen pillanatban közömbösen bámulunk át egymás portájára, pedig évszázadon keresztül hevesen és kitartóan öldöstük egymást. Mi magyarok tudjuk, hogy a szerbeknek volt egy kultikus figurájuk, a Surda, akinek köszönve megismerhettük a homo balkanicus archetípusát. Tisztában vagyunk vele, hogy a szerbek jól kosárlabdáznak, és fájdalmas számunkra, hogy vízilabdában a legnagyobb riválisaink. A tájékozottabbak történelmi adatokra hivatkozva azt is felemlegethetik, hogy a szerbek fanatikusan jó katonák, és hogy az 1848-as forradalom idején beleköptek a levesünkbe. 1914-ben aztán meggyilkolták Ferenc Ferdinándot, aminek következtében kitört az első világháború, nyakunkra hozva Trianont, meg minden egyebet. Talán ez a cselekmény is hozzásegített bennünket ahhoz, hogy a szerbeket olyan vad és megzabolázhatatlan népnek higgyük, amely politizálás közben sem riad vissza az erőszaktól. De ez a senkitől és semmitől nem félő ország most komolyan megrendült. A zimonyi újságírót ugyanis egy zsúfolt autóbuszon verték össze, több tucat passzív szemtanú orra előtt.
A magyar média érthetően nem foglalkozott az esettel, de ha eljut hozzánk a hír, talán azon lepődünk meg a legjobban, hogy ez a nép, amely kultikus imádattal viszonyul a fegyverekhez (Gion Nándor Izsakhár című kisregénye is erősítheti ezt a tézist), a támadók ellen egy vacak Zastava pisztolyt sem tudott felmutatni. És a dolog innentől válik igazán aggasztóvá, mert ha ez a vérszomjas náció, amely olyan könnyen lép bele a háborúba, ahogy a magyar ember a lágyan ringatózó búzatáblába, mulyán nézi, hogy egy közülük valót tönkreverjen a túlerő, akkor valóban vége a világnak.
A félig agyonvert szerb újságíró végül maga volt kénytelen kihívni a mentőket, mert a szemtanúk között erre sem akadt vállalkozó. Valahol meg is lehet őket érteni, mert gondoljunk csak bele: fáradtan, elgyötörten, mindenféle cekkerekkel megpakolva vánszorgunk haza, és egyszer csak átszakadunk egy másik dimenzióba, ahol vasdorongokkal csépelnek valakit. Kell ez nekünk? Néhány éve a budapesti Batthyány téren tanúja voltam egy esetnek, amikor egy hajléktalan ököllel vert egy másik, csontrészegségében magatehetetlen hajléktalant. A 11-es buszon álltam, mindkét kezemben egy szatyorral arra várva, hogy a busz elinduljon. Rajtam kívül még vagy húszan látták az ütlegelést, de senki sem szállt le és állt a verekedők közé. Hagytuk, hogy az események a maguk folyása szerint alakuljanak, és a busz végül elindult. Biztos vagyok benne, hogy annak az ütlegelésnek nem volt politikai indítéka, de a lényeget tekintve ez édes mindegy. Mi akkor már EU-s tagállam voltunk. Szerbia most utolért bennünket.
www.regenytar.hu