A fél világ azon vihorászik, hogy Izlandon választást nyert a brahiból bejegyzett viccpárt. Ilyesmire is csak egy bohém, északi nép képes, bár nem tudni, mihez kezdenek a győztesek a hirtelen nyakukba szakadt dicsőséggel. Mert könnyű azt mondani, hogy amit a kampány alatt összehordtunk, az nem volt több olcsó poénhalmozásnál, az égvilágon semmit nem fogunk belőle megtartani. A nagy számok törvénye és a kvantummechanika alapszintű ismerete mellett kijelenthető, hogy az ilyesmi elméletileg is meg gyakorlatilag is lehetetlen. Hiába erőlködik a csapat éjt nappallá téve, hogy a meghirdetett programból ne valósuljon meg semmi, egyvalami akár véletlenül is realizálódhat.
Most inkább nem mennék bele abba, mi lehetne ez a véletlenül mégis bejövő dolog, mert nem ismerem az izlandi viccpárt programját, de valami olyasmire gondolok, mint amikor az ember a totón a tizenhárom plusz egy találatra játszik, csak éppen megfordítva: fogadásból vagy más megfontolásból arra törekszik, ne legyen egyetlen találata sem. Ilyenkor vajon ki merne aláírni egy kötelezvényt, hogy minden vagyonát odaadja, ha szándékai ellenére csak egy eredményt is eltrafál? A lottóval ez a dolog könnyebben elképzelhető, mert ott kilencvenből ötöt kell találni, de az abszolut biztos nulla találat itt is necces. Vagy vegyük például a teniszt: ha az élet összehozna egy meccset a jelenlegi világelső, Rafael Nadal és énköztem, a spanyol vajon alá merné-e írni, hogy az egész vagyonát nekem adja, ha három szettben akár egyetlen pontot is megvalósítok ellene? A realitás talajáról nézve minden amellett szól, hogy semmilyen ellenállást nem tudnék ellene kifejteni - ötven éves elmúltam, túlsúlyos vagyok, a kondícióm is pocsék, és bár régebben teniszezgettem, sosem sikerült túlhaladnom a kezdő amatőr szintet - , mégis, kötve hiszem, hogy Rafael ne ütne ellenem legalább egy kettős hibát, vagy ne engedne ki legalább egyszer annyira, hogy egy véletlenül visszatett labdámat ne juttasson a hálóba vagy a vonal mögé.
Ilyesvalami lehet a helyzet az izlandi viccpárttal is, csak fordított megközelítéssel: kiálltak egy olyan meccsre, amelyről biztosra vették, esélyük sincs akár egyetlen labdát is visszaütni, de kiderült, hogy az ellenfél szándékosan belevagdosta a labdákat a hálóba. Ezt a gesztust az izlandi választók részéről akár duplacsavarként is fel lehet fogni: ha már humorról van szó, legyen kövér, hiszen azzal hogy beszavazták a parlamentbe, rákényszerítették a pártot a játék folytatására. Innentől pedig véresen komolyra fordul a helyzet, mert a győzteseknek meg kell kajálniuk, amit főztek, vagyis görcsösen kell vigyázniuk, nehogy valamelyik ígéretük bejöjjön, mert akkor a nép fogja magát és meghosszabbítja a mandátumukat. A politika pedig végső soron mégsem teljes egészében játék. Ezt azok a magyar pártok is észrevehették, akik valamilyen viccpárti trükközéssel egy-egy választási ciklus idejére helyet szereztek maguknak az Országházban. De lehet, hogy ez az egész csak a győztesekre vonatkozik. Aki tét nélkül hadovál, annak mindig és mindenütt mindegy. Függetlenül attól, hogy az izlandi parlamentben ül vagy a magyarban.
