Reggelente egyik kedvenc passzióm az, hogy bekapcsolom a tévét, és fél füllel hallgatom, mit hebegnek össze a stúdióba meghívott politikusok. Nem nézem, csak hallgatom. A nézéshez az kéne, hogy leüljek a készülék elé, és testestől-lelkestől átadjam magam ennek az ostoba, álságos színjátéknak. A nézés nem éri meg ezt, a fél füllel hallgatás is csupán annyiban, hogy miközben a lakás elhagyására készülődöm, bágyadtan keresgélve az éjszakából megtért önmagamat, a gyorsan lefőzött zaccos kávém mellé egy kis politikusi szólamgyűjteményt is benyelek, hogy megturbózza a koffein idegrángató hatását.
Hamarjában nem tudnám megmondani, mióta végzem ezt a rítust, de hogy évtizedekben lehet számolni az biztos. Alapos okom van tehát kijelenteni, hogy ezekben a reggeli műsorokban soha nem hangzik el olyasmi, ami egy aranyhal memóriáját meghaladó időintervallumig – ez a csinos állatka állítólag három másodpercnél korábbra képtelen visszaemlékezni – leköthetné az embert. A forgatókönyv is mindig ugyanaz: a riporter megpendít valamilyen fingatós témát, mondjuk azt, hogy a meghívott politikust ad momentán hűtlen kezeléssel vádolják. Ez a csali, amire a néző rendszerint felfigyel, és reflexből azt gondolja, van isten, most végre tökönkapják ezt a nagyképű, szemét állatot. A riporter erre még rá is tesz egy lapáttal, mert szinte már fölényesen magabiztos. Még az is kinéz ebből az ügyből, hogy a politikus ott helyben megtörik és azonnali, töredelmes beismerő vallomást tesz. Ilyenkor nagy a kísértés, hogy az ember megfeledkezzen a másodpercre kicentizett idejéről, és ahelyett, hogy hozzáfogna egy ing kivasalásához – jó ha két perce marad rá – inkább a tegnapit vegye föl, mert ez alatt a két perc alatt még az is kiderülhet, hogy ez a jóember a döglött egeret is kilopta az egyébként üres államkasszából. El is csábulnék biztosan, ha nem lenne mögöttem ez a kegyetlen sokéves tapasztalat, mert ilyenkor az következik, hogy a sikkasztással, meg egyéb nyalánkságokkal vádolt politikus a lehető legközömbösebb hangon azt kezdi bizonygatni, hogy ezek a feltételezések bizony tévesek és elhamarkodottak, mert ő nem úgy és nem azt mondta, ahogy és amikor. Könnyedén, az idegesség legcsekélyebb jele nélkül szövi a szót, hiába szembesítik az ellene szóló tényekkel és adatokkal, egy angolnát megszégyenítő ügyességgel bújik ki a szavak elől, éspedig úgy, hogy még csak el sem pirul közben, pedig ezt a fürdőszoba nyitva hagyott ajtajából is jól látnám.
Ez az a pillanat, amikor újból és újból tudatosul bennem, mi az ami engem ettől a politikusi világtól végérvényesen és reménytelenül elválaszt. Mindig eszembe jut az a kalandom, amikor társasházunk leváltott közös képviselője feljelentett becsületsértésért és rágalmazásért, csupáncsak azért, mert én voltam annak a közgyűlésnek a levezető elnöke, amely őt visszahívta. Úgy álltam ki a bíróság elé, hogy tudtam, nem vétettem sem az írott, sem az íratlan szabályok ellen, mégis majd beszartam az idegességtől. Természetesen felmentettek, de az eset annyira megviselt, hogy még mindig úgy gondolok rá, mint valami titokban elkövetett, lelkiismeret-marcangoló becstelenségre, pedig mindez macskafing azokhoz a cselekményekhez képest, amit egy huncutabb politikus tevékenységét jellemzi.
A nagy dilemmám tehát az, hogy rutinos tévénézőként sem tudom elképzelni, miből van ezeknek az embereknek az idegrendszerük, ha a törvénytelenségbe mélyen benyúló ügyeikről remegő szájszél és izzadó homlok nélkül is képesek nyilatkozni. Talán az a magyarázat erre, hogy az igazság igencsak viszonylagos, és egy kis önszuggeszcióval a politikusi pályát választók képesek meggyőzni erről önmagukat – majdnem azt írtam: a világot. Nekem ez nem megy, de nem is vagyok politikus.
