Elegem van a fociból. Hétvégén, ha nincs más tennivalóm, órákat pazarolok el az életemből ennek az alantas tevékenységnek a nézésére, sőt, ha nem irtóznék a félmeztelenre vetkőzött, tetovált hasú, seggrészeg ősdrukkerektől, még meccsre is kijárnék. De ezek az alakok sokkal kevésbé izgatnak, mint a megfelebezhetetlen döntésjoggal felruházott, ámde hozzánk, egyszerű földi népekhez hasonlóan gyarló és tévedésekre hajlamos futballbíró. Ennek az embernek nagyobb hatása van a végeredményre, mint a huszonkét játékosnak együttvéve, és ha figyelmetlen, vagy ha egy kissé túlspirálozza magát, az egész mérkőzés a pankráció színvonalára süllyed. Nagyon nincs az rendjén, hogy egy olyan tevékenységet, amelyet két mindenre elszánt, a pályán meghalni is kész csapat végez, egy dekázni sem tudó ítész bármikor felülbírálhatja.
Nem mintha Barcelona drukker lennék, de ennek a dolognak ez a csapat az egyik legújabb kori kárvallottja: mint köztudott, a katalán gárda Milánóban az Inter ellen kapott egy gólt, amikor az ellenfél csatára, hogy úgy mondjam, a leshatárról ugrott ki. Ezt a gólt a mérkőzés bírája megadta, viszont Barcelonában egy hajszálra ugyanilyent az éppen aktuális bíró megsemmisített. Ennyin múlott az, hogy nem a Barcelona, hanem az Inter jutott az idei BL-döntőbe.
Ebből is látszik, a foci legnagyobb gyengéje abból ered, hogy a benne folytatott a bírói prakszist nem időjárástól, helyzettől és pillanatnyi kedélyállapottól független törvények szabályozzák. Az egyik bírónál tizenegyes az, ha a tizenhatoson belül a védő kezére pattan a labda, a másiknál nem. Az egyik bírónál sárga lapot ér, ha a játékos valamiért visszaszól, a másiknál nem, sőt, a bíró ezt következetlenül, tetszés szerint végezheti, és mivel a sárga lappal megregulázott játékos óvatosabbá válik, már meg is történt a beavatkozás a mérkőzés menetébe.
De a feleselés megtorlása csak egy a rengeteg bírói eszköz közül, mert itt van például a mezráncigálás. Van olyan bíró, aki ezt jószerével észre sem veszi, és van, aki csak bizonyos helyzetekben, ám akkor nagyon. A fejelés közbeni könyöklés szintúgy a bírók mozgásterét tágítja. Láttam már olyat, hogy egy könyökkel végzett attak miatt azonnal kiállítottak valakit, de akkor sem érheti szó a bíró házának elejét, ha az ilyesmit a kemény, férfias küzdelemnek minősíti és megtorlatlanul hagyja.
A futballbírók tevékenységével tehát az a baj, hogy nincsen egyetemesítve. Ha minden mérkőzésen ugyanazok lennének az ítéletek, és velük együtt a tévedések is, a foci elválhatna a megkoreografált cirkuszi jelenetekre emlékeztető pankrációtól, és azzá lehetne, amit mi, rajongók látni szeretnénk benne. Ám az ítélkezésbeli különbség kiegyenlítésére nincs lehetőség. Hiába adnak bele apait, anyait a focisták, egy rosszkor megfújt síp és néhány nem egészen jogos sárga lap is képes tönkretenni mindazt, amiért hónapokon át fáradoztak.
Véleményem szerint, ha a foci továbbra is ezen az ultrakonzervatív irányvonalon marad, a szurkolók előbb-utóbb rá fognak jönni, hogy egy szemfényvesztésen alapuló globális átverés szereplői, és lassan, de biztosan kiábrándulnak ebből az őrületből. Természetesen maguk a játékosok is tehetnének egyet, s mást a jobbítás érdekében, például rájöhetnének, hogy ha becsületesen, önkritikusan viszonyulnának a játékhoz, nem is lenne szükségük bíróra. Mi, gyerekkorunkban legalábbis bíró nélkül rúgtuk a labdát, és soha nem vesztünk össze túlságosan a vélt vagy a valóságos szabálytalanságok miatt. Igaz, mi valamivel kevesebbért játszottunk.
www.regenytar.hu
