A kávézacc szlogenje

Az itt olvasható írásokat kávé mellé, gondolatébresztőnek szántam. Egyaránt alkalmasak lehetnek pár perces munkahelyi lazításra, stikában végzett iskolai netezésre vagy mackónadrágos, papucsos otthoni kikapcsolódásra. Mindezt szem előtt tartva igyekeztem olyan témákat találni, amelyek megfelelnek a kávéivás különlegesen elmélyült hangulatának, ezért csak azt írtam le, ami eszembe jutott.

Naptár

május 2020
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Friss topikok

  • Quirke Swes: Ui.: valószínű ha én írnék ilyen dolgokat, amiket a megoldókulcs felsorakoztat tanár úr egy szép h... (2013.03.05. 07:17) Éretlenségi tétel
  • Intizar: Nem sikerült megtalálnom sem a német sem a nemzetközi sajtóban annak nyomát, hogy Müller "nyilváno... (2012.11.25. 23:34) Herta Müller megmutatja
  • mistér: Kár érte, hogy a wc zárva van. (2011.10.16. 20:10) Avé Cézár Vavan
  • IGe: A Szórakoztató Valláskritika oldalon megosztottuk www.facebook.com/szorakoztato.vallaskritika (2011.10.04. 19:30) Képszámlálás
  • dezintegra: Ez mekkora volt :) Egyik legjobb, amit itt olvastam. (2011.07.19. 22:05) A férfiak látása

Majoros Sándor jegyzetei

2010.09.21. 13:19 Regénytár

Herta Müller megmutatja

Az irodalmi Nobel-díjas Herta Müllertől mindez idáig nem olvastam el egyetlen sort sem, és nagyon valószínű, hogy eztán már nem is fogok. Különösebb okom nincs rá, hogy ennyire kizárólagos legyek vele szemben, csak nem hiszek az olyan irodalomban, ami a politika farvizén keresztül kúszik be a közismertség kikötőjébe. Mint köztudott, Herta Müller Romániában született és a Securitate elől menekült Németországba, ahol elért mindent, amit egy író elérhet. Fogalmam sincs, milyen nyelvi teremtő erővel rendelkezik, és hogy a prózája miféle esztétikai értéket hordoz, de látatlanból megkockázatom: a Nobel-díjat odaítélő bizottság számára ez nem is volt szempont. Herta Müller politikai okokból kapta meg a legrangosabb és legellentmondásosabb irodalmi díjat, ám ebben sincs semmi rendkívüli, mert az utóbbi negyven–hatvan évben ez a szokás.

Mi tagadás, irigy vagyok egy kissé erre a hölgyre, pedig ami a merészséget illeti a nyomába sem léphetek. Soha nem vetemednék például arra, hogy direkt módon írjak egy politikai pártról, vagy általam elnyomónak vélt rendszerről. Ha valami gondom van, vagy volt az államhatalommal, azt mindig a kisember szemszögéből és a fikció eszköztárával próbáltam kifejezni (mint például a Meghalni Vukovárnál című regényemben is), nem csoda, hogy nem vittem vele semmire. Ahhoz, hogy valaki nekimenjen a rendszernek, nemcsak tökösnek kell lennie, hanem önpusztító módon erőszakosnak is, különben a rendszer csap egyet a farkával és az ilyen alakoknak, mint amilyen én is vagyok, egyszerűen végük. De ehhez a történethez szerencse is kell. Hiába állhatatos valaki, és hiába gyárt olyan regényeket a diktatúra ellen, mint amilyeneket például Szolzsenyicin, ha egyszer úgy alakul az élete, hogy nem figyelnek föl rá. Ez esetben közönséges összeesküvő lesz belőle, akire szintén rásuhint egyet a rendszer a farkával és kampec.
 
Herta Müllernek minden összejött: Németországban új hazára lelt, a könyveit, amelyben a meghurcolt és elkergetett romániai szászokról beszélt – és persze a Securitate ellen – jól fogadta a szakma, és mert Németországban megvan az olvasótáborhoz szükséges populáció, biztosan akadt néhány híve is, bár azt nem lehet mondani, hogy kényelmes kis fészket alakított ki magának a világirodalomban. Ha nem jön be neki ez a Nobel-díj dolog, éppen olyan noname alak marad, mint amilyen én is vagyok. És ezt nem is nagyzolásból mondom: mielőtt Kertész Imre megkapta volna a Nobel-díjat róla is csak egy rövid bekezdésnyi szöveg szerepelt az irodalmi lexikonban, csakúgy, mint énrólam, a senkiről. Az újabb kiadásban már helyreállt a rend: Kertész Imre több oldalnyi szöveget kapott.
 
De nem azért fogtam bele ebbe az okfejtésbe, hogy a végén sopánkodásba fulladjon. Egyszerűen arról van szó, hogy ma találtam egy hírt, amely szerint Herta Müller újabb könyvvel sokkol. Nyilvánosságra hozta egykori költő barátjának, Oskar Pasitornak a securitates dossziéját, amelyből kiderül, hogy a költő közel tíz évig a titkosszolgálat besúgója volt. Nekem már ez a ki volt besúgó és ki nem dolog is fárasztónak tűnik, de a hab a tortán az, hogy Pasitor 2006-ban meghalt. Nem értem, mi szüksége van Herta Müllernek arra, hogy egy halott ember koporsójában turkáljon? Ha az illető még élne, azt mondanám, egye fene, bár ez a dolog sokakat akkor sem érdekelne. Húsz év telt el a Securitate-korszak óta, az a rendszer azóta már megbukott, Románia pedig tagja lett az EU-nak, és talán érdekesebb lenne azzal foglalkozni, hogy miként találja meg, vagy csak keresgéli benne a helyét. Az ilyen könyvek, hogy valaki ügynök volt, esetleg kém, elintézhetők ezzel az egyetlen mondattal: XY a titkosszolgálatnak dolgozott. Vagy csupán arról van szó, hogy Herta Müller még mindig meg akar felelni? Csak tudnám, hogy kinek?
 

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kavezacc.blog.hu/api/trackback/id/tr452312361

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

alex4427 2010.09.22. 09:15:52

Hm? Roppant elgondolkodtató!
Most csak Kertész Imre kapcsán: igen, nem ismertem, nem ismertük.
Nagyon ellenszenves, sőt, visszataszító volt viszont a magyar irodalomkritika, a magyar irodalmi "elit" reagálása: rányomultak a Nobel-díjra, dicsérték a kitüntetettet agyba-főbe, egyesek többet szerepeltek, nyilatkoztak mint maga a Nobel-díjas.
Holott a Sorstalanság megjelenésekor (tudomásom szerint) mindössze Spiró és Ács Margit írt elismerően (sőt! írt egyáltalán) a később Nobel-díjra érdemesült műről. (Amiből aztán készült egy, sajnálatosan rossz film.)

Kétkispont 2010.10.05. 16:19:41

Ítélkezni nem fogok Herta Müller fölött (elvégre jóformán földim, bánsági:)), még ha sok igazság is van abban, amit írsz... De az vesse rá az első követ... Merthogy, mi tagadás, mi, vajdaságiak is meglovagoltuk ám a délszláv háború- és menekült-témát (hadd ne említsek neveket, a névsor nem is rövid, te is összeállíthatnád), persze a folyóiratok részéről is megvolt a fogadókészség, mondhatni, egyfajta igénynek próbáltunk megfelelni... A gond nem is ezzel van, hanem a legrangosabb irodalmi díj odaítélésének kritériumaival, azokkal a bizonyos nem esztétikai, hanem ideológiai szempontokkal. Nem vitás, hogy a mi Kertészünk sem elsősorban írói érdemeiért kapta, ezért is helytelen őt a legjobb magyar íróként aposztrofálni. Ő a legelismertebb magyar író. Jó író, teszem hozzá. Akinél azonban legalább tucatnyi jobb író él a ma Magyarországán... Anno én is örültem a díjának, pusztán annak, hogy végre egy "magyar" (igaz, önmagát később nem annak nevező) író kapta. Tisztelni íróságát, értékelni írásait engem nem a Nobel-díja tanított meg, hanem Bányai János, aki a kilencvenes évek közepén a Magyar Szó Kilátó c. mellékletében több egymást követtő írásában méltatta Kertész írói munkásságát, külön tekintettel a Gályanaplóra. Ez ösztönzött engem is, hogy kézbe vegyem a Sorstalanságot, amelyről aztán 1995-ben ismertetőt írtam egy szolnoki lapba.

Intizar 2012.11.25. 23:34:40

Nem sikerült megtalálnom sem a német sem a nemzetközi sajtóban annak nyomát, hogy Müller "nyilvánosságra hozná" Pastior (tudniillik így hívták a hivatkozott urat) aktáját. Kizárólag interjúkat találok, ahol az újságírók arról faggatják a hölgyet, hogy milyen érzés neki, hogy előkerült ennek a jóbarátjának az aktája, amiről sejtelme sem volt. Mellesleg nagyon emberségesen, kitartó szeretettel emlékezik meg róla, megrendülése ellenére is. Nem mintha az érzelmei számítanának bizonyos uraknak, ha egyszer az életműve és igazsága nem számít. Vagy az igazság, úgy általában?