Ennek a vitának megvan már vagy harminc éve, de a foci kapcsán ismét aktuális lett. Most azon vitáztam össze egy másik barátommal, hogy vajon van-e a földön legalább húsz olyan nemzet, akinél jobbak lennénk fociban. Én azt mondtam, nincs, a barátom azt, hogy van. Akkor számoljunk – vettem elő a régi formulát – Antiqua és Barbudánál biztosan jobbak vagyunk, meg a Cook szigeteknél is, mert ott nincs annyi hely, hogy ráférne egy focipálya, de Vatikán már necces lenne, nem beszélve arról, hogy Liechtenstein, Andorra, Luxemburg és a sokáig csak kétfenekű dobnak tartott Málta pariban van velünk. Ezeknél nagyobb, népesebb országokról ne is beszéljünk.

 

Itt jön be a képbe az a régóta dédelgetett rögeszmém, hogy a foci valamilyen homályos, nehezen tetten érhető, de kétségtelenül létező módon a nemzeti összetartozás mértékegysége. Azok a népek, ahol ezzel a dologgal nincs nagy baj, elhivatottan és élvezhető szinten művelik a focit, azok pedig, amelyeknél ez az ügy sántikál, csak nyüstölik a labdát, ahogy mi, magyarok. Tudom, erre az okfejtésre rögtön rá lehet csapni azzal, hogy az ötvenes években, az Aranycsapat idején vajon mennyivel állt jobban a honi nemzeti érzés a mostaninál? Nagyon semennyivel, de akkor nyakunkon ült egy megszálló nagyhatalom, a névleges magyar hatalom pedig sportot űzött önmaga és a népe levadászásából. A foci ekkor azt az illúziót keltette, hogy hiába kiáltottak ki bennünket a környező országok bűnös népnek, és hiába szipolyoznak minden irányból, ebben az egy dologba legalább jók vagyunk.

 

A tévedés – szerintem – ott gyökerezik, hogy akik az ilyesmit kutatják, azt hiszik, a nemzeti érzés egy és oszthatatlan, mint a szentháromság. Francokat. Egészen más jelentett magyarnak lenni a reformkorban, mást Trianon után és megint mást a gulyáskommunizmusban, hogy a legújabb kori nihilizmusról ne is beszéljünk. A nemzeti érzés kiteljesedése – megint csak szerintem – nem abban manifesztálódik, hogy ki vesz magára sujtásos mentét vagy Bocskai sapkát, ha az illető egyébként egy pöcs, hanem hogy ki, mennyire szavahihető, mennyire gondolkodik és cselekszik józanul, van-e mások számára is értékelhető humorérzéke és hogy a munkájában, hobbijában, családi meg baráti kapcsolataiban eléri-e azt a kulturális színvonalat, ami a civilizált együttéléshez szükséges. A nemzettudat – megint csak szerintem – szöges ellentétben áll a hőbörgéssel, magyarán, nem azok a követendő példák ebben a tekintetben, akik különféle rítusokkal, és/vagy külsőségekkel – netán verbális hitvallással – fennen hirdetik ezt magukról, hanem akik magukba zárva, akár egy titkot őrzik és hordozzák. A nemzettudatnak akkor van értelme, ha úgy kell kiásni, ahogy egy rafináltan eldugott kincset, mert ha a pofánkba vágják, hogy nézzetek ide, mi vagyunk a legjobbak, a legerősebbek és a legelhivatottabbak, akkor ez már póz, ripacskodás meg minden egyéb.

 

A focihoz való viszonyulásunk híven tükrözi azt, mennyire torzak vagyunk ebben a tekintetben. Odáig még nem jutottuk el, hogy nyíltan kimondjuk: az, amit mi momentán Magyarországon focinak hiszünk, az maga a semmi. Azt nem merem kimondani, hogy a nemzettudat terén ugyanennyire le vagyunk maradva, de ha ebben is rendeznének világbajnokságot, nagyon kéne kapaszkodnunk, hogy beférjünk az első húszba. Akármennyien vagyunk.