A gazdaságpolitikában az a legszebb, hogy az is látja az ok okozati összefüggéseit, aki nem ért hozzá. Erről a mostani görög válságról nekem például az a sztori jut eszembe, ami végső soron tönkretette az egykor szebb napokat látott Jugoszláviát. Az ifjabbak már azt sem tudják, hogy ilyen nevű ország egyáltalán létezett, pedig húsz évvel ezelőtt ez az állam még tevékenyen küszködött a fennmaradással, és most, hogy az EU-n a görög válság jegyeit látom, hajlamos vagyok azt hinni, Jugoszlávia ugyanebben a betegségben szenvedett, amiben mi is a kék alapon, sárga csillagokkal díszített lobogó alatt.
A múlt század nyolcvanas éveinek második felében, az egyik jugoszláv tagköztársaság, a magyar történelemkönyvek lapjain is szereplő Bosznia nyugati részén feltűnt egy politikus, aki fejébe vette, hogy felvirágoztatja szülővidéke gazdaságát. Ezt a figurát Fikret Abdicsnak hívták, és egy bizonyos Velika Kladusa nevű városban ténykedett. Mivel Abdics magas pártfunkciót töltött be, olyan intézkedéseket is foganatosíthatott, amelyek hogy úgy mondjam, szőrmentén megkerülték a jugoszláv törvényeket. Először is alapított a szülővárosában egy pulykafarmot, aztán egy pulykakonzervgyárat, majd göngyöleggyárat, mert a terméket csomagolni is kellett, és minden egyebet, ami ehhez a gombaként kinövő gyárkomplexumhoz passzolt. A külvilág ebből csak azt látta, hogy Velika Kladusa környékén gazdasági csoda történik: a város élt, prosperált, dolgozói meg voltak fizetve és elégedve, Abdics pedig a modern, szocialista leader mintaképe lett. A dolog apró szépséghibája mindösszesen az, hogy ezt a virágzó királyságot Abdics fedezetlen váltókra építette. És mert az egész konstrukciónak nem volt semmi köze a piacgazdasághoz, a fenntartásához további, folyamatosan gyártott fedezetlen váltókra volt szükség.
A trükközésből eleinte nem látszott semmi, mert a szerbek, a horvátok és a szlovénok szépen bepengették a maguk adagját a közös államkasszába, ahonnét a lóvé egy része automatikusan átszivárgott Velika Kladusára, de aztán megjelent a gazdasági svindlizés velejárója, az infláció, és villámgyorsan fel is kapaszkodott 100 százalék fölé. Állítólag efölött az érték fölött adminisztratív intézkedésekkel már nem lehet befolyásolni a pénz romlását, mert az úgy kezd viselkedni, mint egy láncaitól megszabadult, bősz bika.
Amikor végül kiborult a bili, és az ország vezetése rájött, hogy a nyugat-boszniai kiskirály tevékenysége úgy 20-30 százalékkal járult hozzá a dinár romlásához, már késő volt. Az ország már akkor is nyakig ült a külföldi adósságokban, ráadásul a módosabb tagköztársaságok zúgolódni kezdtek, hogy ez azért mégsem járja, miért nekik kell fizetni mások tisztességtelen, léha ügyleteiért. Először a szlovének rágtak be, aztán a horvátok, amihez még hozzáadódott egy jó adag vallási-etnikai feszültség is, úgyhogy a végkifejlet nem is lehetett más, mint a mindenki által ismert polgárháború.
Mindezt azért mondtam el, mert ez a mostani görög válság az EU látens államszövegségének szintjén ugyanezt a tünetegyüttest hordozza magán. Lehet, hogy ebből a svindliből nem lesz polgárháború, de hogy ez a technika - amikor egy közös bukszából mindenki a saját sunyi elképzelése szerint markolászgat - nem működik, az hétszentség. Bár valami halovány reménysugár azért mindig marad: úgy tudom, bár ebben nem vagyok tökéletesen biztos, hogy Fikret Abdics jóval később, a véres háború után önállósodott Boszniában is felbukkant, mint nemzetmentő reformpolitikus, de a vége az lett, hogy háborús bűnök elkövetéséért elítélték. Sic transit gloria mundi.
