A kávézacc szlogenje

Az itt olvasható írásokat kávé mellé, gondolatébresztőnek szántam. Egyaránt alkalmasak lehetnek pár perces munkahelyi lazításra, stikában végzett iskolai netezésre vagy mackónadrágos, papucsos otthoni kikapcsolódásra. Mindezt szem előtt tartva igyekeztem olyan témákat találni, amelyek megfelelnek a kávéivás különlegesen elmélyült hangulatának, ezért csak azt írtam le, ami eszembe jutott.

Naptár

április 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30

Friss topikok

  • Quirke Swes: Ui.: valószínű ha én írnék ilyen dolgokat, amiket a megoldókulcs felsorakoztat tanár úr egy szép h... (2013.03.05. 07:17) Éretlenségi tétel
  • Intizar: Nem sikerült megtalálnom sem a német sem a nemzetközi sajtóban annak nyomát, hogy Müller "nyilváno... (2012.11.25. 23:34) Herta Müller megmutatja
  • mistér: Kár érte, hogy a wc zárva van. (2011.10.16. 20:10) Avé Cézár Vavan
  • IGe: A Szórakoztató Valláskritika oldalon megosztottuk www.facebook.com/szorakoztato.vallaskritika (2011.10.04. 19:30) Képszámlálás
  • dezintegra: Ez mekkora volt :) Egyik legjobb, amit itt olvastam. (2011.07.19. 22:05) A férfiak látása

Majoros Sándor jegyzetei

2011.09.13. 13:30 Regénytár

Az utolsó nyugdíjas – apokrif filmkritika

Az idei filmes évad legkülönlegesebb alkotása, Az utolsó nyugdíjas egy tömegjelenetekben bővelkedő, kosztümös nagyeposz, amely a hajdanvolt Nyugger Birodalom végnapjairól fest demoralizáló látomásképet.

A film nem foglalkozik avval, mi vezetett a nyuggerek gyors kihalásához, inkább leereszkedik az egyéni tragédiák szintjére, és mélyen belebugyborékol abba az ősmocsokba, ami a nyuggerek köré szerveződött mítosz elidegeníthetetlen része. A rendező, Steven Spielberg hatod-unokaöccse, a magyar származású Spíler Pista szerencsére nem gyalogol bele az érzelgősség kelepcéjébe, hanem mindvégig megmarad a szolid távolságtartás jól kitaposott ösvényén.

De lássuk, miről szól a film: a kissé sokkoló nyitó jelenetben az utolsó elitnyugger kommandó kamikáze rohamra indul a Batthyány téri SPÁR üzletben, mert szuperszombat van, és akciós áron lehet csirkenyakat kapni. Az elavult technológiájú szatyrokkal és nejlontáskákkal hadakozó nyuggerek tömegével hullnak el a pultossal folytatott reménytelen küzdelemben. Az egyetlen túlélő, Unkasz Géza annak köszönheti a szerencséjét, hogy támadás közben beszorul az uborkásüvegek közé, ahonnét csak záráskor szabadítják ki az árufeltöltők.
 
Hősünk ezt követően elanyátlanodva és legatyásodva lézeng a kifejezetten nyugdíjellenes világban, ahol szinte ordít az emberekről, hogy rühellnek az államnak nyugdíjjárulékot fizetni. Az új világrend képviselői, a nyuggerek helyére lépő öngondoskodók – öngerek – hajtóvadászatszerűen kezdik utálni Unkasz Gézát, aki a folytonos menekülés közepette naturális jelenetek sokaságába csöppen. Különösen gyomorpróbálók azok a képsorok, amikor Géza test-test elleni küzdelmet vív egy BKV ellenőrrel, mert az nem hiszi el neki, hogy elmúlt hatvanöt éves, és aljas módon elkéri a személyi igazolványát. Ennek ellenpontozása az a csúcsjelenet, amikor Unkasz a Battyhány utcában lévő, a Hattyúhoz címzett korcsmában rövid lefolyású, plátói szerelembe bonyolódik egy hetven év körüli, hajléktalan hölggyel, de a nénit az alkeszek váratlan betörése egyszer s mindenkorra elsodorja hősünktől.
 
A szomorúbbnál szomorúbb kalandok vége nem is lehet más, mint egy groteszk és bizarr hazaérkezés. Unkasz Géza két és fél óra múlva, a végkimerülés határán bukik be Kisrókus utcai lakásába és erejének utolsó maradékával felbontja azt a babkonzervet, amelyet első fizetéséből vásárolt a múlt század ötvenes éveiben. A záró képsorok drámaian mutatják, ahogy Géza minden mindegy alapon tömködi magába a meggumisodott, megtaplósodott Glóbusz babot, és közben kifelé bámul a légypiszkos vakablakon.
 
Sicc Tranzit, Glória Mundi – kiabál rá végül Tranzit névre hallgató herélt kanmacskájára, mert az megpróbálja lelopni a tányérjáról az utolsó falatként félretett babvelőt. Mundi Glória néni, a valaha szintén nyuggernek számító, de egy szerencsés házasság következtében tehetős özveggyé avanzsált szomszédasszony, mindezt természetesen nem hallja, mert egy kissé süket, ezért a normálisnál hangosabban kell nyomatnia a tévében a valóvilágot. Unkasz Géza, az egykor oly népes Nyugger Birodalom utolsó sarjadéka emiatt teljes magányban tölti az est hátralévő részét, amit még az a borzasztó felismerés is mételyez, hogy immár utolsó a legeslegutolsók között. A záró jelenet hősünk vargát rántott arcberendezését mutatja, szinte a végtelenségig.
 
A kritika elsősorban a film kultúrtörténeti jelentőségét méltatta, hiszen a nyuggerek történelméhez és juttatásaihoz egészen mostanáig sem művész, sem reálpolitikus nem mert hozzányúlni. A fölfedezésükhöz és az elismerésükhöz úgy látszik, az is kellett, hogy elfogyjanak. Van ez így.  

(Az illusztrációk a film legfontosabb jeleneteiből valók.)

 

www.regenytar.hu

Szólj hozzá!

2011.09.12. 13:39 Regénytár

Lakásvesztés

Magyarországon egyre többen űznek sportot abból, hogy kisajátítsák mások lakását. Azt mindenki tudja, hogy a bankok hitelnyújtás címén a középkori hűbéruraknál is gátlástalanabbul fosztogatják kifelé a lakosságot, de ennek a lakásszerző-lakásvesztő, húzd meg, ereszd meg küzdelemnek mostanában új szabályai vannak kialakulóban.

Azt olvastam, hogy mostantól a telefonszámlán szereplő tartozás is a lakás elvesztéséhez vezethet. Ez ugyebár azt bizonyítja, hogy Magyarországon jelen pillanatban a lakosságot leginkább a lakás elveszítésével lehet megijeszteni. A lélek elkárhozásáról szóló középkori propaganda ma már nem működik. Egyszerűen azért, mert a lélek világpiaci ára az elmúlt évszázadokban jócskán devalválódott, szemben az ingatlanéval, ami folyvást növekedett. De az is igaz, hogy a csupasz ingatlan nem ér sokat, ha az ember nem kap hitelt a banktól, hogy megvásárolhassa. A megvehetetlen és eladhatatlan ingatlan olyan, mintha nem is létezne.
 
Az még rendben volna, hogy óriási nagy vétség esetén – mondjuk, kártyából eredő adósság, vagy valamely rosszul elsült politikai játszma következtében – a vesztes lakását vigye el az ördög, na de hogy egy kifizetetlen telefonszámla miatt!? Nem beszélve arról, hogy a telefon- és egyéb társaságok olyan rafinált módon rakják össze a csomagjaikat, hogy ember legyen a talpán, aki el tud közöttük igazodni. A modern szolgáltatói üzletfilozófia úgy épül rá erre, hogy a régi, hűséges ügyfeleket bünteti azokkal szemben, akiket levadászni igyekszik (én pl. már tíz éve az egyik legnagyobb tévé-internet-telefon szolgáltató hűséges ügyfele vagyok, de még soha nem kaptam tőlük bónuszkedvezményt).
 
Az érzelmi kirohanásokat félretéve valahol érthetőnek tűnik az, hogy a közüzemi szolgáltatók és a bankok szinte sportot űznek abból, hogy az ügyfeleket kibillentsék a lakásukból. Az ő szemükben a forint csak egy értéktelen vacak, mert már az is a világ csodája, hogy megáll a lábán. Ezzel szemben a lakás jól regisztrálható érték. Hasonló ahhoz a félig lerágott csonthoz, amit a kutya elkapar a kert végében, miután az a szerencse érte, hogy degeszre zabálhatta magát. Ínséges időkben bármikor elő lehet ásni, mert egy kis kosztalanítás után máris piacképes.
 
A legfurcsább mégis az, hogy erre a bajra létezik, azaz létezhetne megoldás: a mobil terén már most is át lehet állni a feltöltő kártyás üzemmódra, ami azt jelenti, hogy az ember csak addig fecseghet, ameddig van rá kerete. Ezt követően átkerül sorry üzemmódba, de a lakása legalább megmarad. Ma már nem lenne kunszt a villany-, a gáz- és a vízmérő kapcsán bevezetni ugyanezt, ami azzal járna, hogy csak addig világíthatnánk, melegedhetnénk, fürödhetnénk, ameddig volna hozzá keretünk. Ha lenullázódnánk, ott maradnánk a sötét, fűtetlen lakásban egy pohár víz nélkül, de nem kéne attól tartanunk, hogy a behajtó céggé konszolidálódott lakásmaffia egy szép napon ránk töri az ajtót.  Az viszont tény, hogy ebben a lakásokkal végzett sportmutatványban a nemzetközi mezőnyben is elég jók vagyunk, ezért ha tisztává, átláthatóvá és nyomon követhetővé válna a bankok és a szolgáltató cégek ezzel kapcsolatos machinációja, egy újabb nemzeti mítosszal lennék kevesebbek.
 
Vigasztaljon bennünket a tudat, hogy egyelőre ez még nem olimpiai sportág. 

Szólj hozzá!

2011.09.08. 09:00 Regénytár

Használati utasítás Kossuth-díjhoz

Tisztelt kitüntetett! Mielőtt frissen birtokba vett Kossuth-díját napi rendszerességgel strapálni kezdené, kérjük, olvassa el figyelmesen ezt a tájékoztatót, és a benne foglaltak szerint cselekedjen. Kezdjük a legfontosabbal: a Kossut-díj érzékeny konstrukció. Hasonlít a tamagocsihoz, amelyről az idősebbek biztosan tudják, hogy bizonyos időközönként tutujgatni kell (ha Ön nem tudja, mi a tamagocsi, érdemtelenül kapta meg a Kossuth-díjat).

A Kossuth-díj tutujgatása végtelenül egyszerű. Nem kell mást tennie, mint büszkén és elhivatottan viselni ország-világ előtt, esőben, szélben, napsütésben. Amennyiben közszereplésre szánja el magát, az istennek se politizáljon, de ha nem bír uralkodni magán és mégis politizál, egy elektromos angolna ügyességével térjen ki a szélsőséges és provokatív kérdések elől.
 
A Kossuth-díj átvételével Ön szándéknyilatkozatot tett, hogy normális magyar emberként viselkedik. Ennek értelmében a Kossuth-díját mérhetetlenül tilos nyilvános helyen leszarni, elégetni, savval lelocsolni vagy egyéb gusztustalan módon inzultálni. Szükséges megjegyeznünk, hogy otthon, családi vagy baráti körben ezek a tevékenységek egyáltalán nem tilosak, ha az Ön perverziója azt megkívánja, akár nemi életet is élhet a Kossuth-díjával. De csak kulcsra zárt lakásajtó mögött! A nyilvánosság bevonása az ilyen performance-okba teljes körű garancia megvonással jár, ami azt eredményezi, hogy az Ön Kossuth-díjas státusa egyszer s mindenkorra megszűnik. Igazán nem szeretnénk Önt ijesztgetni, kedves kitüntetettünk, de ha a fent emlegetett intelmek ellenére mégis elkövet valamilyen ocsmányságot – például egy nyilatkozatával megsért cirka hétmillió magyar embert –, kénytelenek leszünk visszavenni Öntől a kitüntetést, meg a vele együtt kiutalt lóvét a kamatos kamatokkal együtt!
 
Ezért nyomatékosan arra kérjük, mielőtt kis kacsóját kinyújtaná a díszoklevél, a pénz és a bronzból öntött Kossuth képmás felé, végezzen el egy gyors számvetést, hogy vajon képes lesz-e megfelelni az Ön iránt feltámasztott követelményeknek. Ha arra jut, hogy inkább meggebed, mint hogy beszuszakolja magát a kitüntetés által megkívánt protokollba, mondja azt, hogy köszöni szépen, és hagyja a fenébe az egészet.
 
A Kossuth-díj egyébként nem igényel speciális bánásmódot. Egy sublód alján épp úgy elfér, mint az íróasztal mögött a falon, arany képrámában, és azt sem igényli Öntől senki, hogy folyton-folyvást emlegesse: hé, emberek én egy Kossuth-díjas vagyok! Képletesen szólva olyan ez az egész, mint egy vakcina, amelyet a legtehetségesebb művészek, kutatók, kultúrmunkások kapnak, hogy megmaradjanak ezen a kivételezett nyomvonalon.
 
Ha úgy érzi, ez a tájékoztató Önnek nem elég, a kockázatokról és a mellékhatásokról kérdezze meg a pszichiáterét, majd pedig sürgősen dugja fel a valagába a kitüntetésről szóló oklevelet, a bronzplakettet és a melléjük kapott néhány millió forintot. Tevékenységéhez sok szerencsét és fizikai erővel megáldott jó egészséget kívánunk!

 

www.regenytar.hu

Szólj hozzá!

2011.09.02. 08:47 Regénytár

Genetikusan alattvaló a magyar?

Divat lett manapság elegáns vagy kevésbé elegáns nyilatkozatok formájában a magyar emberek felépítéséről, fiziológiai jellemzőiről dehonesztáló módon nyilatkozni. Sohasem bocsátanám meg magamnak, ha e tekintetben kilógnék a sorból, ezért sietek lejegyezni és a közjó javára bocsátani az ezzel kapcsolatos tapasztalataimat.

Rögtön az elején meg kell erősítenem, hogy az a tézis, amely szerint a magyarok genetikusan alattvalók, messzemenőkig igazak. A működési elvükkel még nem volna baj és dizájnilag is beleférnek az elviselhetőség kereteibe, de a konstrukció ez esetben totálisan elbaltázódott valahol a tervezőasztal környékén. A magyarok ugyanis kegyetlen örömmel politizálnak és mindig a saját kárukra. Miközben a normális genomkészlettel bíró népek azon munkálkodnak, hogy tisztes gyarmati sorba taszítsák a világ kiszolgáltatottabb részét, a magyarok szimplán csak önmaguk ellenségei. Gyakran frakcióznak is, különféle pártok malmára hajtva a vizet, amelyeket aztán, egyszer csak megunnak. Ki tudja, miért. 
  
A magyarok hétköznapi szokásai tőről metszett módon undorítóak. Ezek a korcs lények például nem átallnak szupermarketekben és boltokban vásárolni, ahelyett, hogy a nékik jobban dukáló cserekereskedelem módszereit alkalmaznák. De ettől sokkal mocskosabb az a vonásuk, hogy épületekben laknak, nyílt színen majmolva a körülöttük élő faszább népek szokásait. Tudomásom van olyan esetről is, amikor egy magyar üzleti vállalkozásba kezdett, és ennek során – minő blamázs! – azt nézte, hogy ez a tevékenysége anyagi hasznot hozzon a konyhájára. Ez ugyebár megengedhetetlen.
 
Ez az élhetetlen nép a hétköznapok szintjén is visszataszajtó dolgokat cselekszik, például kulcsra zárja maga mögött a lakásajtót, automobillal közlekedik – nem pedig lóval – és esze ágában sincs nyereg alatt klopfolni a húst, pedig ez lenne tőle az elvárható minimum.
Még hosszú ideig sorakoztathatnám a magyarokkal kapcsolatos negatív tapasztalataimat, a listát például lebonthatnám akár személyekre is, külön kiemelve bizonyos magyar egyének számomra gusztustalan jellemvonásait, de attól félek, erre már nem harapna rá a külföldi sajtó, nem beszélve arról, hogy Kossuth-díjas sem igen vagyok.
 
Mindezt összevetve, a legkisebb közös többszörös elvét felkutatva zárszóként azt tudom mondani, hogy a külföldi sajtóban publikált, a magyarok genetikai ferdüléseit elemző cikkeket mélységesen üdvözlöm, és teljes mellbedobással támogatom. Az ok profán módon egyszerű: a világ ma már annyira brutális, hogy ha jó színben próbálnánk magunkat feltüntetni, a Bodri kutya se ugatna ránk. Próbáljuk ki hát azt a módszert, amit az egyik vezető ruhagyár is használt, amikor csupa halálos beteg emberrel reklámozatta a termékeit. A másféle reklámhoz szokott közvélemény hörgött egy ideig, de a gyár eladási mutatói kétségtelenül növekedtek.
 
Ha tehát a nemzetközi figyelem elnyerésének ez a feltétele, akkor üsse kavics: ássuk be magunkat nyakig a szarba. Bár őszintén szólva, ezek a nyilatkozatok mindig a nyilatkozattevőt minősítik, olyannyira, hogy a legnemesebb szándékkal is csak a saját idiotizmusának állíthat vele obeliszket. Azt a fránya Kossuth-díjat viszont nagyon sajnálom. Névadója per pillanat jócskán foroghat a sírjában.
 

Szólj hozzá!

2011.08.25. 15:24 Regénytár

Hiteltelenül

Magyarország nemcsak állami, hanem magánszinten is reménytelenül eladósodott. A vezető hírek már jó ideje a svájci frank árfolyamára fókuszálnak, mert aki kreditet vett fel, általában ehhez kötötte hozzá az adósságát. Szomorú tény, hogy az adósok száma több százezerre tehető, arról viszont csak elvétve esik szó, hogy annak idején mire kellett nekik a bankkölcsön.

A fáma és a közhiedelem egyaránt azt tartja, legtöbben lakásvásárlás céljára vették fel a hitelt, ám ők elenyészően kevesen vannak azokhoz képest, akik könyvre, vagy a könyvvel kapcsolatos egyéb, művelődéscélú beruházásra kötelezték el magukat. Mi magyarok ugyanis oly mértékben szomjazzuk a kultúrát, hogy akár az életünk árán sem bírunk ellenállni egy-egy szép kiadvány csábításának.
 
A magyar ember gyakran és szívesen nézelődik a könyvesboltok drága portékái között, ahonnét ritkán távozik üres kézzel. Miközben más népek vígan megvannak irodalom nélkül, a mieink valóságos könyvtárakat rendeznek be az értékesebbnél értékesebb kötetekből. Hiába csábítanak bennünket az óriási képernyős tévékészülékek, mi megmaradunk a könyveknél, és inkább nem reggelizünk, vagy ami még ennél is fontosabb, nem járunk gépkocsival, mint hogy akár egyetlen könyvvásárlási alkalmat is elszalasszunk.
 
A vezető urbánus legendák nem mulasztják el megemlíteni azt a kirívó esetet, amikor egy segélyen élő, tizenkét fős nagycsalád pusztán azért karmolta föl az elébe tolt uzsorakölcsönt, hogy az addigi szegényes, javarészt Olcsó Könyvtár kiadványokból álló mini tékáját egy több száz kötetből álló, mai magyar költészeti sorozatra cserélhesse. Nem csoda, hogy a külföld úgy néz ránk, mint egy idiótákból álló hordára, mert ebben a mérhetetlen könyvimádatunkban őszintén szólva nincs semmi ráció. Nyugaton az ilyesmit sokkal elegánsabban és megfontoltabban végzik, például ritka az, hogy valaki több ezres magánkönyvtárat halmozzon fel a szoba-konyhás-alkóvos lakásában. Akire menthetetlenül rátör az olvasási vágy, inkább bérli a köteteket, és eszébe sem jut e célból bankhitelhez folyamodni.
 
De a könyvek felhalmozása és az irodalom minden más, normális polgári tevékenységet háttérbe taszító népszerűsége még nem okozott volna hitelválságot, ha az írók, a költők és természetesen a nyomdászok által kifejtett propaganda hatására a bankhitelesek többsége nem alapított volna folyóiratokat és más irodalmi periodikákat, amelyekhez nem kevesen a szükséges infrastruktúrát is kreditből finanszírozták.
 
Ennek a szomorú statisztikai adatnak köszönhető, hogy ma már a nyomdákra, szerkesztőségekre, irodalmi vitaklubokra és egyéb haszontalan csecsebecsékre alapozott elitkultúra hazája lettünk, ahelyett, hogy a tisztességesen guberálóknak, a szerényen tévézgetőknek és az albérletekben presvedőknek adnánk át a terepet.
 
Most még nem tudni, hová vezet mindez, de hogy jó vége nem lesz, az holtbiztos. Legrosszabb esetben az is megtörténhet, hogy ez a fene nagy könyvkultúra egyszer csak összeomlik és szőröstől-bőröstől maga alá temeti az egész magyar nemzetgazdaságot.  Sürgősen merjünk tehát hiteltelenek lenni.
 

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása