A kávézacc szlogenje

Az itt olvasható írásokat kávé mellé, gondolatébresztőnek szántam. Egyaránt alkalmasak lehetnek pár perces munkahelyi lazításra, stikában végzett iskolai netezésre vagy mackónadrágos, papucsos otthoni kikapcsolódásra. Mindezt szem előtt tartva igyekeztem olyan témákat találni, amelyek megfelelnek a kávéivás különlegesen elmélyült hangulatának, ezért csak azt írtam le, ami eszembe jutott.

Naptár

augusztus 2019
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 31

Friss topikok

  • Quirke Swes: Ui.: valószínű ha én írnék ilyen dolgokat, amiket a megoldókulcs felsorakoztat tanár úr egy szép h... (2013.03.05. 07:17) Éretlenségi tétel
  • Intizar: Nem sikerült megtalálnom sem a német sem a nemzetközi sajtóban annak nyomát, hogy Müller "nyilváno... (2012.11.25. 23:34) Herta Müller megmutatja
  • mistér: Kár érte, hogy a wc zárva van. (2011.10.16. 20:10) Avé Cézár Vavan
  • IGe: A Szórakoztató Valláskritika oldalon megosztottuk www.facebook.com/szorakoztato.vallaskritika (2011.10.04. 19:30) Képszámlálás
  • dezintegra: Ez mekkora volt :) Egyik legjobb, amit itt olvastam. (2011.07.19. 22:05) A férfiak látása

Majoros Sándor jegyzetei

2011.10.14. 09:35 Regénytár

Avé Cézár Vavan

Megszűnik a Kávézacc. Két évvel ezelőtt azzal a nem titkolt szándékkal hoztam létre, hogy az Index blogmotorját használva, és ennek a grandiózus hírportálnak a csábító ajánlatát meglovagolva népszerűbbé tegyem a Regénytárat. Abban reménykedtem, hogy ezek a félig irodalmi, félig szórakoztató szövegek, egyfajta gondolatgerjesztő, gondolatébresztő funkciót töltenek be, és felkeltik a spontán idelátogatók kíváncsiságát.

Mindez nem következett be, vagyis csak részben. Volt idő, amikor az Index szinte egymás után pakolta ki a Kávézaccot a címoldalára, de ez mindig olyankor következett be, ha szándékosan vagy véletlenül ráálltam a hullámhosszukra. Ezt leszámítva alig néhányan kanyarodtak ide, és ők sem igazán tudtak mit kezdeni a szövegeimmel. Rettentően sajnálom, hogy így van, pláne annak tükrében, hogy a blogolást nagyon sokan elintézik az internetről lopkodott tartalmak átlinkelésével, és ezzel a technikával hatalmas rajongótábort alakítanak ki maguk köré. Nekem erről másféle véleményem van, bár ez a kutyát sem érdekli. Úgy tűnik, annak a régi, jegyzetírós, nyelvileg igényes, ugyanakkor poénos kávéházi irodalomnak befellegzett, amit ezzel a rovattal képviselni szándékoztam.
 
Az Index olyan, amilyen. Sokan vannak, akik rajonganak érte, és legalább ennyien, akik utálják, közben pedig mindenki rajta csüng. Bár letagadhatatlan, hogy a neten a botrányos, bulváros hangnak áll a zászló, én nem kívánok ebbe a társaságba belekeveredni. Fene tudja, miért, de valahogy nem esne jól, ha a Kávézacc a tévés valóságshow-kat népszerűsítő blogokkal együtt virítania.
 
A Kávézacc tehát visszavonul oda, ahová mindig is való volt: a Regénytárra. Mostantól, ha feltámad bennem a jegyzetírási kényszer, a site kritika rovatának Mindenféle szekciójában fog tevékenykedni, de a távlati tervem az, hogy a Regénytár Bank mintájára egy click-and-point mintájú virtuális kávézót hozzak létre. Ebben a fészekben a Karinthy által teremtett hagyományokat – kávéházban írható, olvasható irodalmat – próbálom majd újjáéleszteni. Most még nem tudom, mikor és milyen formában jöhet létre mindez, de erőteljesen gondolkodom rajta, és ez kiindulásnak talán elég. Ami pedig az írások népszerűsítését illeti, a közösségi portálok, de különösen a Facebook térhódítása miatt talán nincs is szükség többé olyan formájú gyűjtőhelyekre, mint amilyennel az Index anno kísérletezett. Ma már teljesen mindegy, melyik webcímen helyezkedik el a szöveg, hiszen a link a fb-on könnyedén megosztható.
 
Ezért vagyok optimista, és bízom a Kávézacc mielőbbi reinkarnációjában.

1 komment

2011.10.04. 10:10 Regénytár

Képszámlálás

Javában dívik Magyarországon a népszámlálás, ezt a csecsszopótól az aggastyánig mindenki tudja. Az sem titok, hogy ezzel a dologgal már a történelem hajnala óta próbálkozik az emberiség. Az uralkodók mindig is tudni szerették, miként alakul a jószágállomány, és ez ma sincs másként.

Nem szívesen mennék bele abba, mennyire hatékony az a módszer, ami jelenleg használatos, de szerintem sokkal üdvösebb lenne képszámlálást tartani.  Nagy tévedés azt hinni, hogy ez is csak egy tőrőlmetszett marhaság, mint a többi reform ajánlatom. Itt van például a vallásosság kérdése. Magyarországon ezzel a dologgal nagyon csínján kell bánni. Nem lehet például megkérdezni senkitől, hogy mondja meg, melyik felekezethez tartozik, mert ez a személyiségi jogok gumicsizmával történő sárba tiprása. A hatalom egyik legfájdalmasabb hiányérzete ebből fakad: nincs olyan politikus, aki ne szeretne játszadozni ezekkel a vallásosságra vonatkozó adatokkal, de hiába a rengeteg küszködés meg erőlködés, a magyar lakosság összeszorított fogakkal ül saját vallási meggyőződésének titkán.
 
Ezt az áldatlan állapotot szüntetné meg a képszámlálás. Az adatfelvevőnek csupán szét kellene néznie a lakásban és regisztrálni, milyen képek lógnak a falon: ha Krisztus töviskoronával a fején, akkor katolikusok hajlékába tévedt, ha ikon másolatok, akkor ortodox hitűek közé, ha pedig modern, javarészt kubista alkotások vennék körbe, egyből tudná, hogy a lakást hitgyülisek lakják. Mivel minden vallásnak megvannak a saját, falra akasztható jelképei, az úgynevezett kis egyházakhoz fűződő vonzalmak felfedezése sem okozhatna gondot. Játszi könnyedséggel leleplezhetők volnának a totemizmus vagy az animizmus iránt elkötelezett magyar állampolgárok, bár azt hiszem, az ő létszámuk nem sok reálpolitikust tart izgalomban.
 
A falon lógó képek természetesen nem csak a vallási hovatartozásról, hanem a családi állapotról, a világnézeti beállítódásról és az anyagi jólétről is számot adna. Még az sem fordulhatna elő, hogy valaki a képek eltávolításával vagy áthelyezésével esetleg meghamisítaná a reá vonatkozó adatokat, mert ha egy képet leveszünk – például egy ifjú kori botlásról árulkodó, ottfelejtődött Che Guevara posztert – egy olyan, koszból és porból képződött keret marad a helyén, ami ugyebár zavart magyarázkodásra szorul.
 
A képszámlálás előnyeit hosszan lehetne sorolgatni, hiszen olyan nyilvánvaló finomságok is rendelkezésre állnak, mint például a családi albumok tüzetes átnézése, vagy az intim fotográfiákból álló titkos magángyűjtemény, amelyet a magyar emberek többsége a spájzban a disznózsíros bödönbe dugott nejlonzacskóban rejteget. Ezek a statisztikai adatokká konvertált néznivalók nagyban hozzásegítenének szexuális szokásaink felderítéséhez, pláne, ha egyfajta kortörténeté redukálnánk őket.
 
Végül pedig ebből az egészből kikerekedhetne a legeslegfontosabb adat, ami létezik: mennyi az egy főre jutó képek száma Magyarországon? És hol vagyunk mindebben a világátlagtól? Képesebbek vagy képtelenebbek vagyunk azoknál a népeknél, akik még tőlünk is rosszabbul állnak? Csak úgy tolakszik elő a rengeteg kérdés. Olcsó poén lenne azt mondani, hogy egyik nagyobb képtelenség, mint a másik.

1 komment

2011.09.26. 14:56 Regénytár

Szponzorok és pofonok

Számomra az a nap híre, hogy a Telenor brutális mértékben megtámogatta az RTL Klubot és azon belül is a valóvilágot. Mi tagadás, rögtön elhatalmasodott rajtam egy gyomorkavaró, komplex érzés: egyaránt föllelhető volt benne az elkeseredés, a csalódás, a kiábrándultság meg még vagy harminc összetevő.

Első reakcióm az volt, hogy a számhordozás alanyi jogát kihasználva azonnali hatállyal lemondom az évtizedekre visszatekintő telenoros mobilomat, pedig jól tudom, hogy az ilyen, emocionális alapon hozott döntéseket utólag mindig megbánja az ember.
 
Az viszont tény, hogy valamit tenni kell. Minden egyes a valóvilágba nyomott forint olyan hatással van a magyar kultúréletre, mint amikor az ágyban fekvő, mindkét oldalára lebénult öregembert egy ereje teljében lévő, kigyúrt izomagy nekifutásból fejbe csap egy jó nagy siláppal. Nincs egy árva illúzióm sem: pontosan tudom, hogy médiafigyelem tekintetében a Telenornak még a küszöbéig sem érek fel. Ha most egy táblával a nyakamban odaláncoltatnám magam a norvég nagykövetséghez, legfeljebb azt kockáztatnám, hogy kiröhögnek. Rosszabbik esetben az is megtörténhetne, hogy a valóvilág elszánt hívei egy hevenyészett ellentüntetésben simán agyonvernének, úgyhogy inkább maradok próféta és csak itt, a Kávézaccban povedálok.
 
A Telenort per pillanat egyszerre utálom, irigylem, szánom és bánom. Leginkább azért, mert nyilvánvaló, hogy ők is sokkal jobban szeretnék támogatni az ifjú avantgárd költőket bemutató műsorokat, de tudják, hogy az ilyesmit a kutya se nézné meg, ezért azt a néhány rongyos milliárdot sírva, elkámpicsorodva belenyomják a valóvilágba. A pénz ugyanis cudar jószág: hiába szeretné az ember, hogy szépen, kulturáltan előkészített fészekben kölykezzen, neki csak a mocskos, ganédombszerű helyekhez van gusztusa. Úgy is mondhatjuk, minél gyalázatosabbak a kulturális körülmények, annál inkább várható, hogy az a valami, amibe belefogtunk, anyagi haszonnal járjon.
 
A Telenor húzásának ez a kézzel fogható magyarázata, de hazudnék, ha azt mondanám: ettől a felismeréstől egy szemernyit is elszállt a mérgem. Ha egy kicsit tökösebbek lennénk, azonnali hatállyal engedetlenségi mozgalmat hirdetnénk, hogy ez a fél világot bitorló multi rádöbbenjen: másképpen is lehetne formázni az össznépi kultúrát. Megkereshetné például azokat a fiatalokat, akik valamiben példa értékűt statuáltak és komoly, tényfeltáró műsorokban megmutathatná őket a nagyvilágnak. Aki azt mondja, ez senkit nem érdekelne, csak annyiban van igaza, hogy a víz mindig a könnyebb utat választva vájja ki a medret magának, de az ember ennek ellensúlyozására találta ki a folyószabályozást.
 
A kultúrában és a közvélemény igazgatásában is kéne lennie ilyen folyószabályozásnak, amelynek vonalvezetését mindig a legkiválóbb elmék végeznék.  Ha megkérdeznék tőlem, kik lennének ezek a kiválasztottak, kapásból tudnék adni egy listát, de sokkal érdekesebb lenne, ha mindenki készítene egyet magának. Mondjuk, a valóvilág nézése helyett.

www.regenytar.hu

Szólj hozzá!

2011.09.21. 15:39 Regénytár

Derült égből műhold

Pénteken becsapódik a földbe egy busznagyságú műhold. Hogy pontosan hová érkezik, azt csak az Atyaúristen tudná megmondani, ezért mindenkinek egyforma esélye van arra, hogy rendes, napi tevékenysége során interakcióba keveredjen vele.

Egyel több okunk van tehát félteni amúgy is számtalan módon támadott életünket. Lehet, sőt biztos, hogy az utcán – pláne itt, Budapesten – százszor nagyobb veszélyeknek vagyunk kitéve, de ez a műholdas dolog sokkal idegesítőbb. Az benne az elementárisan durva, hogy ebben a momentumban mindenki egyenlő. Cirka hétmilliárd ember jutott közös nevezőre ezzel a bizonytalansággal, és ebben a masszában éppen úgy benne vannak a milliomosok, mint a vagyontalanok (nem téveszthetők össze a vagyonnyilatkozatot benyújtott képviselőkkel). Bill Gatesnek is éppen annyi eséllyel szakadhat a nyakába ez a micsoda, amennyivel annak a szerencsétlennek, akit reggel a kukában kotorászni láttam. Hátborzongató, de úgy tűnik, ezzel a csapással mégiscsak ránk köszöntött a kommunizmus. Az csak egy apró szépséghiba, hogy nem az anyagi javak racionális és egyenlő elosztása terén tett magáévá bennünket.
 
Ebben a szent pillanatban semmilyen védekezési eszközünk nem létezik erre a kozmikus karambolra, és ez bizsergető érzés. Mármint, hogy a világot teljesen elborította ez a globális tehetetlenség. Nekem például az jutott eszembe, hogy ebben a dologban akár még az Egyesült Államok elnökével is kezet foghatok, mert hiába őrzi őt egy hadosztálynyi kommandós, a műmeteorral szemben a fegyverek is tehetetlenek. De az is lehet, hogy ezen a nagyhatalmi szinten már olyan lézerfegyverek is léteznek, amelyek képesek megsemmisíteni  az űrből érkező tárgyakat. Még ha így is van, ez olyan kis mértékben rontja a statisztikát, hogy még bőven benne maradunk a tűréshatárban.
 
A lényeg - nem győzöm hangsúlyozni – az, hogy péntekig mindnyájan (na jó, talán Barack Obama kivétel) egyenlők vagyunk. Hasson át bennünket ez a testvéri szeretet, és virtuálisan fogjuk meg egymás kezét, vagy más, kiálló testrészét, hogy spirituálisan egyesülve osztozhassunk abban a közös cidrizésben, amelyet ez a közelgő esemény gerjeszt. Meglehet, hogy akadnak köztünk olyan eltévedt bárányok is, akik csak legyintenek erre az egészre, ám ez legyen az ő magánügyük. Attól, hogy valaki fittyet hány rá, a veszély még nagyon is létezik.
 
Szóval ne felejtse el senki: péntekig egy cipőben járunk mindannyian. Félre tehát a kicsinyeskedéssel, a dölyfösködéssel meg a többi haszontalansággal, mert megeshet, hogy éppen mi leszünk azok, akik ezen a kozmikus lottón kihúzzuk a főnyeremény.
Nekem azért a földi jobban tetszene.

 

www.regenytar.hu

Szólj hozzá!

2011.09.19. 11:10 Regénytár

Menni vagy maradni?

Tegnap azt olvastam, hogy a cseh külügyminiszter nyilvánosan átszundikálta a Balkánról szóló nemzetközi konferenciát.  Sic transit gloria mundi.

Bezzeg húsz évvel ezelőtt még tele volt a világsajtó az akkor még csak kibontakozó polgárháború híreivel, ami Európa szerencséjére megmaradt helyi konfliktusnak. Hiába hencegtek a szerbek, hogy egy világháborút már sikerült kirobbantaniuk, húsz évvel ezelőtt egyik régi szövetségesük sem mutatott érdeklődést és hajlandóságot az ilyesmire. A nemzetközi közvélemény valahogy úgy volt ezzel, hogy addig nincs semmi baj, amíg ezek a harcias népek egymást öldösik, és jó sokáig hagyták, hogy minden úgy történjen, ahogy egy népirtó háborúban történnie kell.

Utólag mindig könnyű bölcsnek lenni, de ha az ember belekeveredik egy háborúba, akkor vagy vele együtt sodródik, vagy megpróbál tenni valamit ellene. Nagyon kevesen vannak, akik nyíltan szembe mernek szállni a hatalommal, ezért a háború kikerülése sokak számára egyenlő a meneküléssel. Én is ezt az utat választottam, de nem annyira a háború tudatos kikerülése miatt, mint amennyire ösztönös gyávaságból.
 
A helyzetet egy kissé bonyolította, hogy nem volt megtakarított pénzem (ez a jó szokásom máig megmaradt), pedig a sikeres menekülés e nélkül szinte elképzelhetetlen. Lóvé nélkül az efféle történetek nagyon könnyen olyan menekülttáboros históriákba torkollnak, amelyektől tán még a frontszolgálat is kellemesebb. Az én személyes helyzetemet az is megcifrázta, hogy Magyarországon, menekülésem célországában nem éltek rokonaim, aminek következtében az a forgatókönyv is életbe léphetett volna, hogy néhány hét múlva, háború ide vagy oda, szégyenteljesen visszakódorgok a kiinduló helyemre.
 
Szerencsés véletlenek egész sora kellett hozzá, hogy ne így történjen, de ezeket most nem részletezném. Akik ezeket a sorokat olvassák, biztosan sokkal kíváncsibbak arra, miként maradtam kapcsolatban az óhazámmal és miként segítettem a határon túlról az otthon maradottakat.  A válaszom erre a kérdésre meglehetősen szegényes: mivel minden erőmet felemésztette az, hogy valamiképpen megkapaszkodjak az új talajon, nem igazán tudtam missziós küldetést teljesíteni.  
 
A folytonos megfelelési kényszer eléggé görcsössé tett, ráadásul naiv voltam a végtelenségig. A kilencvenes évek közepén, amikor a Magyar Naplóban a prózarovatot vezettem, megjelent a lapban Vajda Gábornak egy cikke, amelyben Bori Imrét támadta. Bori ezt az egészet az én számlámra írta, merthogy ott voltam a lapnál és nem akadályoztam meg ennek a személyeskedő cikknek a megjelentetését. Rám ez az egész olyan módon csapódott le, hogy a vajdasági magyar irodalom otthon maradt része egy szempillantás alatt kiközösített magából, és csak évekkel később tudtam meg, hogy ez a cikk tehet mindenről, amelynek megjelenését egyébiránt éppen olyan hatásfokkal tudtam volna megakadályozni, ahogy egy juhászbojtár képes megállítani a napfelkeltét.
 
Ez az epizód akaratomon kívül jócskán eltávolított a vajdasági magyar irodalomtól, ami az otthoniakkal ápolt kapcsolataimat is befolyásolta. A szüleimet és a gyerekeimet a tőlem tehető módon támogattam, de mert közben folyvást anyagi gondokkal küszködtem, félig-meddig kényszerűségből mindenhová pályáztam, ahová lehetett. Határtalan szerencsémre a bácskai ihletésű novelláim annyira frissek és újszerűek voltak az anyaországi irodalomban, hogy egyik díjat a másik után nyertem el. Tény, hogy sokkal több elismerést kaptam, mint amennyit megérdemlek.
 
Az óhazámmal ezen az áttételes módon tartom a kapcsolatot: megpróbálom ráírni Ómorovicát – ma Bácskossuthfalva – az irodalom térképére. Már majdnem sikerült is, de egy igazi, otthoniakról szóló regény még hiányzik ebből a témakörből. Mostantól húsz év perspektívája választ el ettől a világtól, ami talán elég a mélységélességhez, talán nem. Csak a Jóisten tudná megmondani.

Szólj hozzá!