De előbb jöjjön egy kevés elmélet! Eszembe jutott például, hogy egy brazil nagyvárosban úgy oldották meg a szemétkérdést, hogy élelmiszerjegyet osztogattak a begyűjtött hulladékért. Néhány hét után már nagyítóval sem lehetett az utcákon szemetet találni - az erről szóló tudósítást az egyik természetfilmes csatornán láttam -, a város tehát önmaga szabályozta és oldotta meg a szemét begyűjtésének és elszállításának kérdését.

 

A szemét és a megregulázandó média közötti párhuzam azért is helytálló, mert - ha jól tudom - az új törvény is a környezetkárosító összetevők eltávolítását szorgalmazza. Az egyik legősibb és legösztönösebb megközelítése ennek a büntetés. A történelem számos példát sorakoztat fel arra nézvést, hogy az ilyesmi nemcsak, hogy nem vezet célra, hanem éppen az ellenkező hatást erősíti. Hogy mást ne mondjak, vegyük elő például az őskereszténységet. A kialakulása idején ez is azok közé a megregulázandó médiajelenségek közé tartozott, amelyet a fennálló rend nem nézett jó szemmel, de hiába bírságolta és irtotta, a vége az lett, hogy az egész világon elterjedt, mint a dudva. Ha Néró annak idején rálegyint erre az egészre, az emberek rövid időn belül ráuntak volna és valami pofásabb többistenhit után néznek.

 

Jelen pillanatban az internet virtuális szabadsága az, amire a mindenkori hatalom sanda szemmel nézeget, de valójában nem tud vele mit kezdeni. A tévé sokkal megfoghatóbbnak látszik, mert ott legalább van valamilyen nyomon követhető műsor (a nyomtatott sajtóval azért nem foglalkozom, mert halottakról vagy jót, vagy semmit). Úgy tudom, az új médiatörvény ezekre a műsorkezdeményeknek látszó, ám alapjában szeméthegyekre próbál a leglátványosabban lesújtani, ami felerészt ügyetlenkedés, felerészt pedig hiábavalóság.

 

Sokkal ésszerűbb és üdvözítőbb volna önszabályzóvá tenni a médiát, mégpedig oly módon, hogy minden látható, hallgatható, olvasható vagy megtapintható kulturális termékre rá kéne testálni egy ÁFA növelő úgynevezett silánysági adót. Ez minden olyan kultúr(?)terméket sújtana, amelyben erőszak, ocsmányság, deviancia, vagy egyéb környezetkárosító összetevő szerepel. Fontos lenne, hogy a magyar kulturális elit kiválóságaiból létrehozott bizottság mondaná ki ez ügyben a végszót, és nem a kormány választaná őket, hanem valamilyen tudóstársaság.

 

De a csalafintaság az lenne, hogy az erőszakos filmekben piacot látó kereskedelmi televízió eldönthetné: kifizeti a silányságadót és megül a babérjain, vagy a durva filmeket és műsorokat ellensúlyozandó kultúr- és nevelő célzatú műsorokat is sugároz. Ezekkel ugyanis jóváírható lenne a silányság adó. Innentől fogva tehát logikus, hogy a kereskedelmi tévék önként és dalolva kezdenének a magyar kultúra legjavát is népszerűsítő műsorokat is sugározni, mert különben csődbe vinné őket a naponta több milliót kitevő silánysági járulék.

 

A média ezzel a pofonegyszerű módszerrel jószerével önmagát szabályozná, mégpedig úgy, hogy egy idő után az erőszakos és a nevelő célzatú filmek aránya beállna egy arany középszintre, ami felülről is alulról is egyformán érintené az elviselhetőségi szintet. Nem kéne félteni sem a sajtószabadságot, sem a demokráciát, aki pedig mégis ágálna, azt hangoztatván, hogy ez az eljárás alapvetően csorbítja a magyar embereknek a Fűrész 12. este hat órakor történő tévés megtekintéséhez kapcsolódó jogait, azt valódi és józan belátású nemzeti egységbe olvadva rugdalná ki magából az egész magyar társadalom. És mert igen jó hazafi vagyok, ezt az ötletet, ami csakis és kizárólag az enyém, ingyen és bérmentve a köz javára bocsátom. Tessék finomítgatni és csiszolgatni, amíg lehet.